Amiről pedig szerettem volna írni, az nem más, mint a nyári gyakorlatom, meg talán egy picit az azt megelőző vizsgaidőszak és karantén. Szóval. Orvosin kötelező az első év után valamilyen osztályon eltölteni egy egy hónapos ápolástan gyakorlatot, ahol igazából a nővérek munkáját figyeled meg és segíted. A covid miatt ez most 3 hétre lett nekünk rövidítve, én ezt az időt egy pszichiátrián töltöm. És hogy mi a feladatunk? Javarészt alap betegellátási dolgok, így pl. etetés, itatás, betegek mozgatása, ágyazás, gyógyszerezés, vérnyomás, vércukor és oxigén szaturáció mérése, infúziózás, vérvétel, injekciózás, stb. Az utóbbi kettő azért elég ritka, én eddig egyetlen egyszer szúrtam vénát, akkor is nagyban segített a főnővér, injekciót meg még sosem adtam be. Az infúziónál is inkább csak kisebb dolgokban segítettem, hogy összeállítás, átmosás, kivétel, stb, branült nem szúrtam. (Azt annyira nem is akarok, elég trükkös dolog tud lenni, főleg az öregebb betegeknél, és hát nyilván ők azok egyedül, akiknek kell infúzió a mi osztályunkon.)

Összeségében elég nyugodt az életünk, napi 8 órában vagyunk ott, reggel 7-től délután 3-ig, és sokat ülünk. Néha vannak izgalmasabb dolgok, mint például EKG készítés vagy ETC terápia, egyszer pedig egyedül vettem fel beteget az osztályra, szóval ezt is kipipálhatom. Párszor még vizitre is belógunk, ami szintén szinesíti a napot. A nővérek és ápolók többnyire kedvesek velünk, bár van pár kiégett, inkompetens alak, és sajnos sokszor látunk olyat, amitől kikerekedik a szemünk. A betegek cukik (már akik kommunikálnak velünk), sok vicces és szívmelengető sztorit gyűjtöttem össze már két hét alatt is. Persze bőven van ezek mellé szomorú történet is, de hát azt hiszem ez nem meglepő egy kórházban, főleg egy pszichiátrián. 

Azért írok amúgy erről, mert igazándiból ez az első komolyabb találkozásom az egészségügyi ellátórendszerrel úgy, hogy nem a beteg oldalról nézem azt, és mint ilyen, elég nagy jelentőséget tulajdonítottam neki már az első perctől fogva. Igazából borzalmasan sok félelmem volt a dologgal kapcsolatban: féltem, hogy nem leszek elég kompetens, hogy ügyetlen leszek, hogy nem fogom bírni a vérvétel és egyéb "komolyabb" beavatkozásokat (mert amúgy én rosszul vagyok a vértől), de ezekkel kapcsolatban kellemeset csalódtam. Nem azt mondom, hogy az emberek szurkálásában felfedeztem új szenvedélyemet, de azért képes vagyok megcsinálni. Tartok tőle, de nem a vér miatt, hanem mert nem szeretek fájdalmat okozni az embereknek, és ha ezeket elrontja az ember, az bizony komoly kellemetlenséggel jár a beteg számára. Szóval rájöttem, hogy közel sem rettegek annyira a vértől, mint azt gondoltam - legalábbis magában a látvány nem zavar, szóval egy műtéten szerintem nem lenne bajom, engem az zavar, ha közben a vérhez látható szenvedés társul. 

Magammal kapcsolatban tehát kellemesen csalódtam. Ami pedig a legjobb (és legmeglepőbb) az egész gyakorlatban, az a társaság. Szerencsére nem egyedül vagyok az osztályon, velem van még két fiú csoporttársam, akikkel eddig amúgy nem igen beszélgettem, plusz egy lány az évfolyamról, akit most gyakorlaton ismertünk meg. (Rajtuk kívül még külföldi orvostanhallgatók is voltak, plusz van egy harmadéves ápolástan hallgató is Romániából, aki borzasztóan aranyos). Mindenki szuper jófej, viccesek és végtelenül aranyosak, egyszerűen imádok velük együtt dolgozni. Komolyabb dolgokról is jól el lehet velük beszélgetni, és ami még királyabb, hogy mindannyiukat érdekli valamennyire a pszichiátria. Konkrétan egyikőjük pszichológiát akar az orvosi mellett végezni, merthogy az szakmailag hozzátenne a tudásához, a másik pedig jövőre már TDK-zik az intézetnél. 

Lényeg a lényeg, borzasztóan jól esett most ezt megtapasztalni, hogy ilyen is lehet egy csapatban dolgozni. Az orvosi szakmával kapcsolatban ugyanis ez volt a másik nagy félelmem, hogy bármennyire is fontos lenne a csapatmunka, valahogy az nem valósul meg rendesen - elcsúszik a kommunikáció, megy az áskálódás egymást háta mögött, a tagok nem tisztelik és segítik egymást, stb. És nem azt mondom, lehet, hogy sok helyen ez a valóság (nálunk se 100%-os ez a dolog azért az osztályon...), de reményt ad, hogy talán a következő generáció már jobban fogja ezt csinálni. Hogy mi jobban fogjuk ezt csinálni. De persze én hajlamos vagyok idealizálni dolgokat, szóval fene tudja.

Amire még jó volt ez a gyakorlat, az az, hogy megerősített abban a tudatban, hogy én bizony betegekkel akarok dolgozni, segíteni akarok. Hiszem azt, hogy többnyire azt kapod vissza, amit te adsz nekik - ha tisztelettel, szeretettel és megértéssel fordulsz a betegek felé, akkor előbb-utóbb te is ezt fogod visszakapni. És ez egy csodálatos dolog. 

2019 első képe a telefonomban egy január másodikai kép a lábamról meg a fehér köpenyről, amit épp viseltem a tetőtéri boncteremben. Nagyjából akkortájt kezdtem el igazán ráfeküdni a kémiára, és tudni akartam, hogy el tudom-e viselni a bonctermet, meg amit ott találok. Megkaptam a választ. Januárban és februárban leginkább csak kémiáztam meg vizsgáztam/írtam a szakdogámat. Ezután a márciust egy csodás római utazással indítottam: néhány barátommal úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk az örök várost, és pár napra elmerülünk az olasz életérzésben. Minden túlzás nélkül az évem egyik legszebb emléke lett ez a kiruccanás, különösen azért, mert egész sokan voltunk, egész színes társaságként. Finomakat ettünk, sokat nevettünk, és mindent megnéztünk, amit akartunk.

A tavaszi - és egyben utolsó - félévem megkezdésével együtt rúdfitneszezni is elkezdtem, amit sajnos nyáron abba is hagytam, mivel csak kurzusként vettem fel az egyetemen. De nagyon tetszett, és tökre szeretnék még a jövőben ezzel foglalkozni, ha lesz rá pénzem. Márciusban jártam néhányszor az ORI-ban önkénteskedni, ami hatalmas élmény és tapasztalat volt a számomra. Végre vettem magamnak egy mainstream NASA-s pólót, mert már régóta akartam. Megírtam a szakdolgozatomat és valamivel később aztán meg is védtem, és nagyjából ezzel párhuzamosan leérettségiztem kémiából. Családdal elmentünk erre-arra egy kicsit kikapcsolódni. Barátommal is, csak másfelé.

Nyáron megint voltunk Vonyarcon, ami ismét jó móka volt. Egy barátnőmnek hála voltam a Budapest Parkos 30 Seconds to Mars koncerten - teljesen ingyen. Júliusban hivatalosan is felvettek az orvosira, másnap pedig lediplomáztam. Ez a két élmény egyszerre egymás után nagyon furcsa és nagyon intenzív volt, de örültem, hogy a családom és a barátaim mindvégig velem voltak. A hónap végére még egy családi nyaralást is beiktattunk Horvátországra, amitfe külön élveztem, ugyanis apukám vett egy SUP-ot, szóval végig azzal mókáztunk a tengeren. Rögtön ezután aztán résztvettem életem első igazi esküvőjén, ami hatalmas buli volt. 

Még hatalmasabb buli volt az augusztusi Sziget fesztivál. Életemben először jártam Magyarország legnagyobb fesztiválján, és mondhatni jól belecsaptam a lecsóba, ugyanis rögtön heti bérletet vettem, amit még a borsos ár ellenére sem bántam meg. Csomó izgalmas és lenyűgöző koncerten jártam, és habár párszor komolyan elkapott a halálfélelem (khm Ed Sheeran, khm), többnyire jó élményekkel gazdagodtam. Végre láttam élőben nagy szívszerelmeimet, a twenty one pilots-öt, de örök élmény marad a Florence and the Machine koncert is. Augusztus végén nagy tépelődések után végül elmentem gólyatáborba is, ahol mindenki nagyon rendes volt és egész jól sikerült is beilleszkednem a csoportba, habár voltak pillanataim, amikor komolyan a pánik szélén álltam. Borzasztóan furcsa volt ismét gólyaként gondolni magamra, valahogy annyira meghasonultnak éreztem magam, hogy hűha.

Szeptemberben aztán összeköltöztünk a barátommal, plusz elkezdtem az orvosit. Voltam gólyabálon, jártam az órákra, tanultam, és összeségében több lettem. December elején aztán tettünk egy váratlan látogatást a szüleimmel Nápolyban - habár eleinte nem rajongtam a választott úticél miatt (én inkább Madrid felé húztam), a végére igazán jó is kaland kerekedett az egészből. Többek között felderítettük Pompeii ősi városát, túléltük az olasz közlekedést, és még a Vezúv tetejére is felmásztunk. Hazaérve aztán szinte azonnal belevetettem magam az "első" vizsgaidőszakomba, amit még jelenleg is húzok. Szerencsére eddig jól teljesítettem, és már csak két vizsgám van hátra. 

Szóval mi történt velem 2019-ben?

2019 a változás és kockáztatás éve volt - összeségében büszke vagyok magamra, hogy meghoztam azokat a döntéseket, amik most ide vezettek az életemben, még akkor is, ha végül másfelé vezet az út. Sosem gondoltam még magamra bátorként, de most úgy érzem, ebben az évben kiérdemeltem ezt a jelzőt. Meglátjuk, mit hoz 2020, de az biztos, hogy 2019 egy izgalmas év volt számomra.

Warning: Egy többnyire inkoherens, spoilerrel teletűzdelt véleménynyilvánítás következik a Mr. Robot utolsó évadáról. Csak saját felelősségre olvass tovább! Komolyan, ha még nem láttad a Mr. Robotot, és szeretnéd megnézni (amit nyilván szeretnél, mert nem vagy hülye, ugye), akkor ne olvass tovább mert elrontod a saját szórakozásod. Mondjuk nagyjából már senki sem jár erre, szóval ezt leginkább magamnak írtam. Na kezdjük.

Hogy őszinte legyek, a Mr. Robot végigkísérte az elmúlt 3-4 évemet, de nem olyan meghatározó  módon. Éppenséggel mindig is ott volt az agyam egyik kis eldugott zugában, de az évadok között valamiért nem sokat gondoltam a sorozatra, kivéve idén, mert tudtam, hogy a 4. évad egyben az utolsó is lesz, úgyhogy hatalmas kíváncsisággal (és nagy elvárásokkal) számoltam a hátralévő napokat, mígnem ősszel végre visszatért laptopom képernyőjére Rami Malek küszködő hackerfiúja, a mi drága és egyetlen Elliot Aldersonunk. Igazság szerint amikor belevágtam az utolsó évadba, nem igazán voltam képbe - már fogalmam sem volt, hogy pontosan mi történt az előző évadokban, és hogy pontosan milyen függővéggel hagytuk magukra a fontosabb karaktereket. Aztán ott volt az évad egész marketing setupja, ami nagyon nem tetszett. Borzasztóan ráépítették az egészet arra, hogy karácsony előtt fog befejeződni a sorozat, és a 4. évad is karácsony környékén fog játszódni, én meg utálom ezt, úgyhogy a sok havas-karácsonyos promó képpel nem sikerült nagyon felkelteniük a figyelmemet.

Mindegy, természetesen amint kijött az első rész, azonnal megnéztem, és még izgultam is, mint valami kisgyermek, aki először jár egy cukorka boltban. Már nem emlékszem pontosan, hogy miről szólt az első rész, de azt tudom, hogy Angelát, az egyik központi szereplőt már az első percben mindenféle körülményeskedés nélkül megölték, szóval erősen belekezdtünk ebbe az utolsó évad dologba. Onnantól kezdve aztán rendesen féltettem az összes karaktert, és hát... nem hiába. Az évad során még nagyon sok fontos szereplőtől búcsúztunk el, köztük személyes nagy kedvencemtől, Tyrell Wellicktől is. (Az ő halála amúgy azóta is fáj, mert szerintem többet is ki lehetett volna hozni a karakteréből, meg jobban is el lehetett volna varrni az ő szálait, de ha belegondolok, hogy Angela hogy végezte... igazából Tyrell még jól is járt, komolyan.)

Baby boy, baby.

Szóval a veszteségek után nézzük magát a történetet! Számomra ez az évad valahogy végig darabosnak érződött, mintha Sam Esmail minden kreatív rendezői ötletét most akarta volna megvalósítani ebben az utolsó 13 epizódban. Volt itt olyan rész, ahol össz-vissz két szót szóltak egymáshoz a karakterek (stílusosan az epizód elején és aztán a végén), volt ahol végig egy erdőben bolyongtak, és volt, ahol egy teljes (ámbár elég bizarr) pszichoterápiás ülést kaptunk. Félreértés ne essék, majdnem az összes részre 10/10-es értékelést adnék bárhol, mert önmagukban zseniálisak voltak, de ugyanakkor stílusban néha annyira különböztek, hogy néha nem bírtam őket koherens fonállá fűzni a fejemben. Plusz néha olyan furcsán siettetett érzésem támadt, szerintem ezt a sok történetszálat, amit megpróbáltak 13 részbe belesűríteni kicsit jobban ki kellett volna nyújtaniuk, mondjuk 20 részre. Például nekem eléggé a semmiből érkezet az egész Deus Group dolog, meg olyan furcsa helyre volt beékelve a Cyprus Bank és a végső hack is, valahogy minden olyan gyorsan  (és relatíve egyszerűen) történt, hogy nekem kicsit hihetetlenné vált az egész. 

Na de ennyit a negatívumokról, amik komolyan annyira eltörpülnek a pozitívumok mellett, hogy nem is érdemes rájuk több szót fordítani. Mert jóélet. Egyrészt ez a sorozat technikailag a tökéletes sorozat - ez a rendezői munka, zenei aláfestés, képvilág és vágás, amit hoztak az évad során az egyszerűen hihetetlen. De nem ez a lényeg, ez csak a szép körítés a valóban fontos dologhoz: a sztorihoz. Minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ez a legjobb történetszövéssel bíró sorozat, amit valaha láttam.

Hogy miért? Mert alaposan végigondolt, hihető, okos, és legfőképpen nagyon emberi. Igen, Mr. Robot az első látszatra arról szól, hogy egy béna kis hacker gyerek megpróbál harcba szállni a felső 1% 1%-ával (és ezáltal magával a kapitalizmussal is, lol), de a 4. évadra tiszta lesz, hogy ez csak a sallang, egyfajta "csőbehúzás" hogy a sorozat elmondhasson egy sokkal fontosabb történetet. Egy történetet, ami végső soron traumáról, mentális betegségről, és emberi kapcsolatokról szól. A 4. évad során teljesen letisztul előttünk Elliot Alderson szívszorító története, és új megvilágításba kerül az egész történet, amit eddig a pontig elmondott nekünk a sorozat. Ahogy fény derül Elliot "szörnyetegére" és gyermekkori abúzusára az egész egyszerűen széttépte a szívemet: zokogtam, miközben néztem a részt, utána pedig egész este üresnek éreztem magam. A 4. évad ebben különösen mesteri volt - nagyon sok intenzív érzelmet éltem át a nézése során, a legmélyebb szomorúságtól kezdve az ujjongó örömig minden volt itt. 

És akkor hogy ejtsek pár szót a tényleges lezárásról is: csodás volt. Egy olyan végső csavart kaptunk, ami nem volt erőltetett, mégis kellő arculcsapásként érződött a néző számára. Engem lenyűgözött az a körültekintő okosság, amivel 4 évad során megalapozták ennek a végső csavarnak a legitimitását. Szerintem manapság nagyon ritka az olyan sorozat, ahol a rendező már a sztori kezdetétől fogva pontosan tudja, hogy hova szeretné eljuttatni a szereplőit (és a nézőket) és a végsőkig kitart az elképzelése mellett. Az egész Mr. Robot olyan zseniálisan van felépítve, hogy legszívesebben azonnal újranézném az egészet a legelső résztől kezdve, hogy minden apró kis utalást elcsípjek, mert szerintem így, hogy tudom mi a vége a sztorinak, egészen más élményt fog nyújtani a nézése.

Komolyan mondom, ennek az egész bejegyzésnek semmi de semmi értelme, csak szerettem volna kiírni az érzéseimet a végső évaddal kapcsolatban, mert tényleg úgy érzem, hogy ez most valami különleges, valami zseniáls volt, amit mindenkinek meg kellene ismernie. Ennél okosabb történetépítéssel, és ennél meghatóbb, szívettépőbb befejezéssel még életemben nem találkoztam. És annyira de annyira szomorú, hogy alig néhány ember ismeri ezt a zseniális sorozatot a környezetemben! Komolyan emberek, nézzétek meg a Mr. Robotot, esküszöm, ha szeretsz gondolkodni, érezni és tapasztalni, akkor ezt meg kell nézned. Mert megéri.

Tegnapelőtt volt a 22. születésnapom. Tegnapelőtt csütörtök volt, ami rendszerint a hetem legnehezebb, leghosszabb napja. Hatkor keltem, hogy beérjek a reggel 8-as kötelező testnevelésre, (ami alapból egy vicc, és utálom, hogy egy egyetemen erre kényszerítik a diákokat, hogy minden választási lehetőséget mellőzve csakis középiskolai szintű tesiórája járva mozogjanak), aztán anat gyakon ismét mindenkit kikérdezett a gyakvez, és habár nekem egy nagyon egyszerű kérdést adott, nem tudtam megtalálni a kérdéses izmot a preparátumon, szóval kaptam egy szép mínuszt, és valószínűleg mindenki hülyének nézett, főleg a gyakvezem. Ezután még végigültem két előadást, majd hazaájultam és szomorkodtam egy kicsit magamban, mielőtt 8-ra visszamentem volna a városba a gólyahajó miatt. De azért előtte még jól összevesztem a barátommal, amikor ő is hazaért, csak hogy kerek legyen a nap.

Összeségében elég rossz születésnapom volt. Ezért természetesen valamennyire én vagyok a felelős - nagyjából életemben először nem vártam a születésnapomat, és már úgy keltem fel, hogy ez rossz lesz. Nem akartam 22 lenni. A mostani élethelyzetemben sajnos nem csak egy egyszerű szám a korom, hanem egy tükör is, amibe nem szívesen nézek bele. Nem kellene ekkora feneket kerítenem a dolognak, de egyszerűen úgy érzem, hogy "el vagyok késve" az életben, és nem tudok nem gondolni arra, hogy amúgy most lehetnék simán negyedéves is, ha anno másképp döntök. Hülyeség, tudom, meg persze a 22 az még nagyon fiatal, előttem az egész élet, meg minden ilyesmi, de akkor is... ha belegondolok, hogy 2-3 év múlva minden barátom végleg befejezi az egyetemet és  dolgozni fog mint egy normális felnőtt, én meg jóesetben is csak harmadéves leszek az orvosin, legszívesebben kikaparnám a szemem. De hát én választottam ezt az utat, szóval a következményeit is én kell elviseljem (meg szegény szüleim), szóval befoghatom.

De nem siránkozni jöttem a blogra, hanem azért, hogy írjak arról, milyen számomra az orvosin, milyen élmények értek eddig, és hogy milyen tapasztalatokat szereztem az első három hétben. Végigzongorázom gyorsan az óráimon, mert igazából azok képezik a dolog velejét, de aztán írok kicsit bővebben a benyomásaimról is. Szóval milyen óráim is vannak első félévben? 

Ezek mellett még van elsősegélyünk, de az csak három előadás és három gyakorlat, meg alapozó kémiánk és fizikánk is, de valahogy egyiket sem tartom igazán olyan tárgynak, amit a fentiekkel együtt kellene megemlítenem. Maga az órarendem elég kaotikus, sajnos nem mi pakoljuk össze magunknak, hanem egyetemi szinten előre ki van adva minden csoportnak a sajátja, úgyhogy én minden reggel 8-ra megyek (kivéve az első 5 héten hétfőn), és tele van lyukakkal az órarendem. De az épületeinket legalább kedvelem, az EOK gyönyörű, az Anat Intézetnek is megvan a maga varázsa (főleg a múzeumnak, ahonnan lehet csontokat kölcsönözni), a NET meg hát... a NET. 

A három hét alatt egyébként máris sokat tapasztaltam, nagyon érdekes, hogy mennyire más ez az egyetem, mint a pszichó. Vagy igazából bármilyen más egyetemi képzés - és ezt most nem azért mondom, mert úgy gondolnám hogy az orvosi a legnehezebb szak és a medikusokat külön kell kezelni, mert azt érdemlik (sok ilyen szaktársam van amúgy, és borzasztó mód idegesít ez a mentalitás), hanem egyszerűen tényleg azt gondolom, hogy azok a dolgok, amiket ezen a szakon megtapasztal az ember, azok tényleg eléggé elkülönítik ezt a képzést a többitől. Gondolok itt a boncolásra, a procedúrákra amiket később megtanulsz, stb. Erről egy egész bejegyzést tudnék írni, de röviden és tömören annyi, hogy szerintem a medikus képzésnek megvannak a maga rítusai, amitől kicsit olyan az egész, mint egy beavatódás. Én ezt nagyon megtisztelőnek érzem, és hálás vagyok a lehetőségért, mert csodásan izgalmas és szép dolgokat tanulunk. 

Azért nem minden móka és kacagás, bőven vannak félelmeim és nehézségeim is, például elég fura, hogy 3 évvel idősebb vagyok kb. minden csoporttársamnál. Néha nagyon érződik a különbség, ami nem baj, csak még nem mindig tudom a helyén kezelni a dolgot. Egyébként a csoportom többsége aranyos, de itt is megy a klikkesedés rendesen, és néha még nehezen találom a helyem. (Leginkább azért, mert több külön kis csoportból szeretek embereket, ami azért vicces, mert pszichón is pontosan ez volt a problémám.) De például a tegnapi nap folyamán nagyon sok csoporttársam felköszöntött és megölelgetett, ami irtó jól esett.

Egyelőre ezeket a tapasztalatokat szerettem volna megosztani veletek, remélem valamennyire számotokra is érdekes volt a dolog :) Elnézést, hogy kicsit összeszedetlen voltam, valahogy nehezen írok erről a témáról úgy, hogy az más számára is értelmes legyen és ne csak egy hatalmas gondolatpacsni a fejemből. 

Vigyázzatok magatokra, remélem mindenkinek kellemesen telik a szeptember!

Azt hiszem, az elmúlt fél évben eléggé homályosan fogalmaztam itt a blogon arról, hogy merre tart az életem az egyetemi tanulmányaimat tekintve. Ennek több oka is van, de az első és legfontosabb az, hogy nem akartam elkiabálni semmit. Nagyon vonakodva beszéltem erről az ismerőseimmel is, ugyanebből az indokból, de persze úgy, hogy idén végeztem a BA képzésen, szinte mindennap volt valaki, aki megkérdezte tőlem, hogy és hogyan tovább? Merre? A legtöbben persze ezalatt a kérdés alatt nagyjából csak annyit értettek, hogy melyik szakirányra akarok tovább menni mesteren, vagy ha nagyon el akartak rugaszkodni, akkor azt, hogy ELTE, Károli vagy Pázmány. De azt a választ igazán nem várták, amit én tudtam adni a kérdésre: orvosi.

Tessék, leírtam. Az orvosira jelentkeztem. Döntöttem, aztán fél év alatt felkészültem egy emelt szintű kémia érettségire, megírtam, és úgy tűnik, elég pontot gyűjtöttem ahhoz, hogy felvegyenek. Ha őszinte akarok lenni, marha büszke vagyok magamra a teljesítményem miatt - lediplomáztam, és  közben szinte teljesen egyedül felkészültem az emelt kémiára. Amit végül jobban teljesítettem, mint remélni mertem volna (mondjuk így is ez lett a legrosszabb érettségim a maga 76%-ával, de messze ez is volt a legnehezebb... a kémiai számolások világa egy teljesen más, rémisztő világ). Július közepéig persze még nem tudhatom biztosan, hogy felvettek-e, de technikailag már tényleg csak az SMS hiányzik a bizonyossághoz.

Szóval ha úgy tetszik, már majdnem megengedhetem magamnak azt a gondolatot, hogy medikus vagyok. És ez a gondolat esküszöm... annyi érzéssel tölt el, hogy azonnal rosszul leszek tőle, ha jobban belegondolok. Azt hiszem, ezért is vártam ennyit ennek a bejegyzésnek a megírásával. Szeretném leírni a gondolataimat, de közben félek is ettől az egésztől. A változástól, a következményektől. A döntésemtől. 

Izgatott vagyok, ha abba gondolok bele, hogy mit fogok tanulni. Még a kutatás gondolatával is eljátszottam, pedig az ELTE-n eltöltött három év alatt sosem éreztem magamban a késztetést, hogy csatlakozzak valamelyik kutatóhoz, vagy hogy TDK-zak. (Kétszer elég közel kerültem a dologhoz, de mindkétszer agykutatásról volt szó, és nyilvánvalóan abba szerettem bele, ahol MRI-vel dolgoztak, és ahova PhD szinten lehetett volna csatlakozni.) Tudom, hogy nehéz lesz, tudom, hogy sok lesz, de mégsem aggódom amiatt, hogy hogyan fogok tanulni vagy teljesíteni. Lelkes vagyok a tanulás iránt. Kihívást kerestem, és ez minden tekintetben kihívás lesz. Ettől (még) nem félek.

Félek viszont minden mástól. Attól, hogy minden szaktársamnál 3 évvel idősebb leszek, és nem fogom velük megtalálni a közös hangot. Attól, hogy ezzel további 6 évnyi egyetemre kárhoztattam magam, amit a legjobb esetben is 27 évesen fogok elvégezni. Ideális terveim alapján 27 évesen már házas akartam lenni, stabil munkahellyel és talán egy kisbabával a pocakomban. Ehhez képest ennyi idősen nem hogy nem fogok jelentősebb mennyiségű pénzt keresni, de még állásom sem lesz. Szerencsére a családom mindenben támogat, és mögém állnak, bármiről is legyen szó, de ez akkor is egy olyan teher, amit nem kellett volna a vállukra venniük, ha egy kicsit másképp alakítom az életem. 

Félek attól is, hogy megint csak megálmodtam magamnak valamit, ami aztán nem olyan lesz, mint ahogy azt képzeltem, és megint ott leszek, ahonnan indultam. Félek attól, hogy lelkileg nem leszek elég erős ehhez az egészhez - és most nem a betegekre gondolok, hanem a tanárokra. A betegek sorsával meg fogok tudni bírkózni, de az teljesen más, ha a saját tanáraid, akik jobbá kellene hogy tegyenek, lenéznek, akadályoznak és még beléd is rúgnak. Remélem, hogy ez nem így lesz, de hallottam már történeteket. Félek attól is, hogy mekkora mértékben motivált vajon ebben a döntésben az, hogy a barátom orvosis, és bizony nehéz úgy egy orvosissal párkapcsolatban élni, ha te nem vagy magad is az. Nem gondolom, hogy nagyobbrészt ez befolyásolta volna a döntésemet, de ostoba lennék tagadni a tényt, hogy valamilyen szintig mégis befolyásolta azt. Vajon ha nem lenne orvosis barátom, most ugyanez történne? Vagy mennék szépen tovább MA képzésre, és aztán leélnék egy boldog életet úgy, hogy pszichológus vagyok, és csinálom a saját kis dolgomat, ami elégedettséggel tölt el? Vagy épp ellenkezőleg - leélném ugyan pszichológusként az életemet, de mindvégig ott lenne bennem valami hiány, valami többre vágyás? 

Végső soron gyengeségről vagy bátorságról szól a döntésem?

Még nem tudom, de remélem, hogy az elkövetkező egy év választ ad a kérdéseimre. Szeretném, ha ez bejönne. Szeretném, ha úgy tekinthetnék vissza az elmúlt három évemre, hogy igen, ezek szükségesek voltak ahhoz, hogy felnőjek az orvosihoz, hogy azt tudatosan végezhessem. Szeretném, ha az első félév után érne valami égi üzenet, hogy igen, nekem itt a helyem, és ez az utam. De nem vagyok hülye, tudom, hogy ilyesmi nem fog megtörténni. Itt nem arról van szó, hogy nekem mi az utam az életben - itt arról van szó, hogy én mit akarok, mi legyen az. Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán van lehetőségem választani. Mostmár csak választanom kell.

A bejegyzés végére pedig engedjétek meg, hogy belinkeljek egy videót (klikk) és kiemeljek belőle egy mondatot, ami nagyon megütötte a szívemet. A videó maga nagyon motiváló a számomra,  nézzétek meg, ha egy kicsit is érdekel benneteket az, hogy hogyan és honnan lehet orvosi pályára jutni, ha az ember úgy dönt, ezt akarja. És akkor az idézet, ami az orvoslásról szól: