Ma jártam egy gerincvelősérültek rehabilitációjával foglalkozó osztályon. Pszichológus hallgatóként, önkéntes minősítésben voltam ott, és elképesztően szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezzel a lehetőséggel megtaláltuk egymást, mert BA szinten nagyon nehéz bármiféle klinikai tapasztalatot szerezni, és a szaktársaim 90%-a egyszerűen nem találkozik ilyen lehetőséggel, mint ez. Én is majdnem kétszer lecsúsztam róla. Szerencsére mégis sikerült összehozni a dolgot, így négy hétig heti egy napot ott tölthetek az osztályon, figyelhetem a team munkáját, a pszichológusok működését, és természetesen a betegeket. Egy beteggel pedig segítő beszélgetést is folytathatok. És ennek a folyamatnak ma volt az első napja.

Szerettem volna írni erről a napról. Az érzésekről, amiket keltett bennem, a tapasztalatokról, amiket szereztem. A gondolatokról, amiket felvetett bennem. Nagyon vártam már ezt a napot - többnyire csak izgatottan, néha pedig szorongva. Elvégre nem tudtam, hogy mire számítsak. Sosem voltam még ilyen minőségben kórházi közegben - persze, előző félévben egyszer belógtam egy neurológiai osztályra vizitelni, de az teljesen más volt. Féltem, hogy túl sok lesz, hogy megterhel, de mégis, amikor végre aláírtam a szerződést, valahogy megnyugodtam. Volt még egy órám a megbeszélt találkozóig, szóval kimentem sétálni a kórház kertjébe. Céltalanul sétálgattam az épületek között, de jó érzés volt, ahogy csak kóvályogtam, olyan hiteles. Olyan biztos. Nem féltem, nem izgultam. Aztán persze ahogy közeledett a találkozó a számomra kijelölt mentorral, lassan-lassan azért csak visszacsepegett belém az izgulás. Mi lesz, hogy lesz? Mi van ha a mentorommal nem jövök ki, ha kínos lesz, ha nem tudom,  hogy viselkedjek, ha nagyon kívülálló leszek a teamben? És kínos is volt néha, nyilván. Első nap. Az mindig ilyen. Kicsit suta, kicsit feszengős, de végtelenül igazi és valós élmény volt az egész.

A mentorommal elsőként leültünk a büfében kávézni, közben pedig beszélgettünk. Mesélt az osztályról, arról, hogy milyen munkát végez itt ő, mint pszichológus, és hogy milyen a team,  milyenek a betegek. Szimpatikus srác, bár valahogy van egy nemtörődöm beütése. Lehet csak a tehetetlenség az orvosokkal szemben, főleg a főorvossal szemben: az már egy ilyen rövid napból is azonnal lejött, hogy érte nem igazán rajong a mentorom. Bár ahogy láttam, senki más sem nagyon, leszámítva persze a hálás betegeket, akik még a doktor úr önarcképével is megajándékozták az osztályt. 

Kávé után végig lettem vezetve az alsó, korai sérültek osztályán is, ahova érkeznek a betegek és ahol a súlyosabb esetek vannak. Ott kicsit remegett azért a kezem, pedig semmi nagyon durvát nem láttam, egyszerűen csak így hatott rám amiket a mentorom mondott. Ezután megbeszéltük, hogy melyik beteggel beszélgethetek délután, majd elváltak útjaink, azzal, hogy ebéd után találkozunk teamen. A team fél egykor kezdődött és kettőig tartott, nagyjából annyi történt, hogy az osztály minden betegén végigment a csapat és megbeszélték, hogy kinek hogy alakul a rehabilitációja, min kell változtatni, vagy mik az új problémák, stb.

Itt aztán sikerült nagyon kínos belépőt produkálnom, ugyanis amikor odaértem a szobába, még nem volt ott a mentorom, így fogalmam sem volt, hova kellene ülnöm a székemmel, de hát az tűnt logikusnak, hogy a szoba közepére, ha már ott volt még hely. Azt egyszerűen hülyeségnek gondoltam, hogy odateszem a székem az ajtóba, mert tudtam, hogy csomóan fognak még bejönni azon. Szóval leültem középre, aztán körbenéztem, és láttam, hogy velem szemben a főorvos ül. A balomon pedig az orvosok, de ők úgy elbújtak, konkrétan a hátam mögött ültek. Remek. Az első öt percben borzasztóan éreztem magam. Egyszerűen csak belegondoltam, hogy mit gondolhatnak a többiek, hogy mekkora arcom van itt nekem, rögtön ideülök mindennek a közepébe, de aztán rájöttem, hogy tök mindegy, maximum megjegyeznek maguknak. Természetesen a mentorom amúgy nem ült mellém amikor bejött, mert miért is tette volna, maradt a terem szélén.

A főorvos amúgy nagyon nem szimpatikus nekem, és ezt a véleményt a team csak tovább formálta bennem: láthatóan több konfliktusa is van a csapat többi tagjával, sokan frusztráltak tőle/vele, tényleg nem következetes és borzasztóan kommunikál. A mentorom elárulta, hogy a rossz hírek közlésével is hadilábon áll, ugyanis előszeretettel csinálja azt, hogy nem a betegnek magyarázza el a helyzetet, hanem a családnak, rájuk hárítva a feladat nehezebb részét. Ez mondanom sem kell, hogy pszichológiailag és emberileg mennyire rossz megközelítés.

Team után volt szerencsém beszélgetni az egyik beteggel, igaz csak fél órát, de már ez is jó tapasztalat és lehetőség volt a számomra. Minden ilyen alkalom, minden ilyen helyzet tesz hozzám valamit, folyamatosan épülök és fejlődöm ezekben a terápiás szituációkban, és ez nagyon izgalmas. Nincs szebb, nincs komplikáltabb és lenyűgözőbb az emberi működésnél, legyen az testi vagy lelki.

Aztán a beszélgetésünk végén a lány megkérdezte, hogy akkor én most pszichológus leszek, tényleg? Én meg azt válaszoltam, hog igen. Ő meg elmosolyodott, és azt mondta, hogy akkor jó pszichológus leszek, mert igazán jó velem beszélgetni. Mondanom sem kell, hogy mennyi gondolatot és érzést indított meg bennem ez az egy végtelenül egyszerű mondat. Egész délután ezen gondolkodtam. Ezen, meg az osztályon, az orvosokon, a betegeken, és a pszichológusokon.

Hazafelé majdnem elsírtam magam, de leginkább azért, mert annyira tenni akarok, és annyira frusztrál, hogy nehéz jobbítani a rendszeren. Borzasztóan inspirál ez az egész program. Olyan érzéseket vált ki bennem, hogy küzdjek, fejlődjek, és változtassak. Közben meg valahol nevetségesen idealistának érzem magam, mert habár még én sem értem igazán, mit szeretnék magamtól és a világtól, azt tudom, hogy többet és jobbat. Azt akarom, hogy az orvosok alázattal forduljanak a hivatásuk és a betegek felé. Hogy jót és jól tegyenek. Azt akarom, hogy minden egészségügyben dolgozó tudja és értse, hogy a beteg nem csak test vagy nem csak lélek, hanem a kettő együtt, elválaszthatatlanul. De ez természetesen nehéz. Megtalálni az egyensúlyt a kettő között szinte lehetetlen, de egy olyan lehetetlen, ami felé törekednünk kell. Máskülönben mi értelme?