Azt hiszem, az elmúlt fél évben eléggé homályosan fogalmaztam itt a blogon arról, hogy merre tart az életem az egyetemi tanulmányaimat tekintve. Ennek több oka is van, de az első és legfontosabb az, hogy nem akartam elkiabálni semmit. Nagyon vonakodva beszéltem erről az ismerőseimmel is, ugyanebből az indokból, de persze úgy, hogy idén végeztem a BA képzésen, szinte mindennap volt valaki, aki megkérdezte tőlem, hogy és hogyan tovább? Merre? A legtöbben persze ezalatt a kérdés alatt nagyjából csak annyit értettek, hogy melyik szakirányra akarok tovább menni mesteren, vagy ha nagyon el akartak rugaszkodni, akkor azt, hogy ELTE, Károli vagy Pázmány. De azt a választ igazán nem várták, amit én tudtam adni a kérdésre: orvosi.

Tessék, leírtam. Az orvosira jelentkeztem. Döntöttem, aztán fél év alatt felkészültem egy emelt szintű kémia érettségire, megírtam, és úgy tűnik, elég pontot gyűjtöttem ahhoz, hogy felvegyenek. Ha őszinte akarok lenni, marha büszke vagyok magamra a teljesítményem miatt - lediplomáztam, és  közben szinte teljesen egyedül felkészültem az emelt kémiára. Amit végül jobban teljesítettem, mint remélni mertem volna (mondjuk így is ez lett a legrosszabb érettségim a maga 76%-ával, de messze ez is volt a legnehezebb... a kémiai számolások világa egy teljesen más, rémisztő világ). Július közepéig persze még nem tudhatom biztosan, hogy felvettek-e, de technikailag már tényleg csak az SMS hiányzik a bizonyossághoz.

Szóval ha úgy tetszik, már majdnem megengedhetem magamnak azt a gondolatot, hogy medikus vagyok. És ez a gondolat esküszöm... annyi érzéssel tölt el, hogy azonnal rosszul leszek tőle, ha jobban belegondolok. Azt hiszem, ezért is vártam ennyit ennek a bejegyzésnek a megírásával. Szeretném leírni a gondolataimat, de közben félek is ettől az egésztől. A változástól, a következményektől. A döntésemtől. 

Izgatott vagyok, ha abba gondolok bele, hogy mit fogok tanulni. Még a kutatás gondolatával is eljátszottam, pedig az ELTE-n eltöltött három év alatt sosem éreztem magamban a késztetést, hogy csatlakozzak valamelyik kutatóhoz, vagy hogy TDK-zak. (Kétszer elég közel kerültem a dologhoz, de mindkétszer agykutatásról volt szó, és nyilvánvalóan abba szerettem bele, ahol MRI-vel dolgoztak, és ahova PhD szinten lehetett volna csatlakozni.) Tudom, hogy nehéz lesz, tudom, hogy sok lesz, de mégsem aggódom amiatt, hogy hogyan fogok tanulni vagy teljesíteni. Lelkes vagyok a tanulás iránt. Kihívást kerestem, és ez minden tekintetben kihívás lesz. Ettől (még) nem félek.

Félek viszont minden mástól. Attól, hogy minden szaktársamnál 3 évvel idősebb leszek, és nem fogom velük megtalálni a közös hangot. Attól, hogy ezzel további 6 évnyi egyetemre kárhoztattam magam, amit a legjobb esetben is 27 évesen fogok elvégezni. Ideális terveim alapján 27 évesen már házas akartam lenni, stabil munkahellyel és talán egy kisbabával a pocakomban. Ehhez képest ennyi idősen nem hogy nem fogok jelentősebb mennyiségű pénzt keresni, de még állásom sem lesz. Szerencsére a családom mindenben támogat, és mögém állnak, bármiről is legyen szó, de ez akkor is egy olyan teher, amit nem kellett volna a vállukra venniük, ha egy kicsit másképp alakítom az életem. 

Félek attól is, hogy megint csak megálmodtam magamnak valamit, ami aztán nem olyan lesz, mint ahogy azt képzeltem, és megint ott leszek, ahonnan indultam. Félek attól, hogy lelkileg nem leszek elég erős ehhez az egészhez - és most nem a betegekre gondolok, hanem a tanárokra. A betegek sorsával meg fogok tudni bírkózni, de az teljesen más, ha a saját tanáraid, akik jobbá kellene hogy tegyenek, lenéznek, akadályoznak és még beléd is rúgnak. Remélem, hogy ez nem így lesz, de hallottam már történeteket. Félek attól is, hogy mekkora mértékben motivált vajon ebben a döntésben az, hogy a barátom orvosis, és bizony nehéz úgy egy orvosissal párkapcsolatban élni, ha te nem vagy magad is az. Nem gondolom, hogy nagyobbrészt ez befolyásolta volna a döntésemet, de ostoba lennék tagadni a tényt, hogy valamilyen szintig mégis befolyásolta azt. Vajon ha nem lenne orvosis barátom, most ugyanez történne? Vagy mennék szépen tovább MA képzésre, és aztán leélnék egy boldog életet úgy, hogy pszichológus vagyok, és csinálom a saját kis dolgomat, ami elégedettséggel tölt el? Vagy épp ellenkezőleg - leélném ugyan pszichológusként az életemet, de mindvégig ott lenne bennem valami hiány, valami többre vágyás? 

Végső soron gyengeségről vagy bátorságról szól a döntésem?

Még nem tudom, de remélem, hogy az elkövetkező egy év választ ad a kérdéseimre. Szeretném, ha ez bejönne. Szeretném, ha úgy tekinthetnék vissza az elmúlt három évemre, hogy igen, ezek szükségesek voltak ahhoz, hogy felnőjek az orvosihoz, hogy azt tudatosan végezhessem. Szeretném, ha az első félév után érne valami égi üzenet, hogy igen, nekem itt a helyem, és ez az utam. De nem vagyok hülye, tudom, hogy ilyesmi nem fog megtörténni. Itt nem arról van szó, hogy nekem mi az utam az életben - itt arról van szó, hogy én mit akarok, mi legyen az. Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán van lehetőségem választani. Mostmár csak választanom kell.

A bejegyzés végére pedig engedjétek meg, hogy belinkeljek egy videót (klikk) és kiemeljek belőle egy mondatot, ami nagyon megütötte a szívemet. A videó maga nagyon motiváló a számomra,  nézzétek meg, ha egy kicsit is érdekel benneteket az, hogy hogyan és honnan lehet orvosi pályára jutni, ha az ember úgy dönt, ezt akarja. És akkor az idézet, ami az orvoslásról szól: