Tegnapelőtt volt a 22. születésnapom. Tegnapelőtt csütörtök volt, ami rendszerint a hetem legnehezebb, leghosszabb napja. Hatkor keltem, hogy beérjek a reggel 8-as kötelező testnevelésre, (ami alapból egy vicc, és utálom, hogy egy egyetemen erre kényszerítik a diákokat, hogy minden választási lehetőséget mellőzve csakis középiskolai szintű tesiórája járva mozogjanak), aztán anat gyakon ismét mindenkit kikérdezett a gyakvez, és habár nekem egy nagyon egyszerű kérdést adott, nem tudtam megtalálni a kérdéses izmot a preparátumon, szóval kaptam egy szép mínuszt, és valószínűleg mindenki hülyének nézett, főleg a gyakvezem. Ezután még végigültem két előadást, majd hazaájultam és szomorkodtam egy kicsit magamban, mielőtt 8-ra visszamentem volna a városba a gólyahajó miatt. De azért előtte még jól összevesztem a barátommal, amikor ő is hazaért, csak hogy kerek legyen a nap.

Összeségében elég rossz születésnapom volt. Ezért természetesen valamennyire én vagyok a felelős - nagyjából életemben először nem vártam a születésnapomat, és már úgy keltem fel, hogy ez rossz lesz. Nem akartam 22 lenni. A mostani élethelyzetemben sajnos nem csak egy egyszerű szám a korom, hanem egy tükör is, amibe nem szívesen nézek bele. Nem kellene ekkora feneket kerítenem a dolognak, de egyszerűen úgy érzem, hogy "el vagyok késve" az életben, és nem tudok nem gondolni arra, hogy amúgy most lehetnék simán negyedéves is, ha anno másképp döntök. Hülyeség, tudom, meg persze a 22 az még nagyon fiatal, előttem az egész élet, meg minden ilyesmi, de akkor is... ha belegondolok, hogy 2-3 év múlva minden barátom végleg befejezi az egyetemet és  dolgozni fog mint egy normális felnőtt, én meg jóesetben is csak harmadéves leszek az orvosin, legszívesebben kikaparnám a szemem. De hát én választottam ezt az utat, szóval a következményeit is én kell elviseljem (meg szegény szüleim), szóval befoghatom.

De nem siránkozni jöttem a blogra, hanem azért, hogy írjak arról, milyen számomra az orvosin, milyen élmények értek eddig, és hogy milyen tapasztalatokat szereztem az első három hétben. Végigzongorázom gyorsan az óráimon, mert igazából azok képezik a dolog velejét, de aztán írok kicsit bővebben a benyomásaimról is. Szóval milyen óráim is vannak első félévben? 

Ezek mellett még van elsősegélyünk, de az csak három előadás és három gyakorlat, meg alapozó kémiánk és fizikánk is, de valahogy egyiket sem tartom igazán olyan tárgynak, amit a fentiekkel együtt kellene megemlítenem. Maga az órarendem elég kaotikus, sajnos nem mi pakoljuk össze magunknak, hanem egyetemi szinten előre ki van adva minden csoportnak a sajátja, úgyhogy én minden reggel 8-ra megyek (kivéve az első 5 héten hétfőn), és tele van lyukakkal az órarendem. De az épületeinket legalább kedvelem, az EOK gyönyörű, az Anat Intézetnek is megvan a maga varázsa (főleg a múzeumnak, ahonnan lehet csontokat kölcsönözni), a NET meg hát... a NET. 

A három hét alatt egyébként máris sokat tapasztaltam, nagyon érdekes, hogy mennyire más ez az egyetem, mint a pszichó. Vagy igazából bármilyen más egyetemi képzés - és ezt most nem azért mondom, mert úgy gondolnám hogy az orvosi a legnehezebb szak és a medikusokat külön kell kezelni, mert azt érdemlik (sok ilyen szaktársam van amúgy, és borzasztó mód idegesít ez a mentalitás), hanem egyszerűen tényleg azt gondolom, hogy azok a dolgok, amiket ezen a szakon megtapasztal az ember, azok tényleg eléggé elkülönítik ezt a képzést a többitől. Gondolok itt a boncolásra, a procedúrákra amiket később megtanulsz, stb. Erről egy egész bejegyzést tudnék írni, de röviden és tömören annyi, hogy szerintem a medikus képzésnek megvannak a maga rítusai, amitől kicsit olyan az egész, mint egy beavatódás. Én ezt nagyon megtisztelőnek érzem, és hálás vagyok a lehetőségért, mert csodásan izgalmas és szép dolgokat tanulunk. 

Azért nem minden móka és kacagás, bőven vannak félelmeim és nehézségeim is, például elég fura, hogy 3 évvel idősebb vagyok kb. minden csoporttársamnál. Néha nagyon érződik a különbség, ami nem baj, csak még nem mindig tudom a helyén kezelni a dolgot. Egyébként a csoportom többsége aranyos, de itt is megy a klikkesedés rendesen, és néha még nehezen találom a helyem. (Leginkább azért, mert több külön kis csoportból szeretek embereket, ami azért vicces, mert pszichón is pontosan ez volt a problémám.) De például a tegnapi nap folyamán nagyon sok csoporttársam felköszöntött és megölelgetett, ami irtó jól esett.

Egyelőre ezeket a tapasztalatokat szerettem volna megosztani veletek, remélem valamennyire számotokra is érdekes volt a dolog :) Elnézést, hogy kicsit összeszedetlen voltam, valahogy nehezen írok erről a témáról úgy, hogy az más számára is értelmes legyen és ne csak egy hatalmas gondolatpacsni a fejemből. 

Vigyázzatok magatokra, remélem mindenkinek kellemesen telik a szeptember!