Van egyfajta ciklikusság abban, hogy mikor érzem magam a legborzasztóbban az év során, és ez nem meglepő módon legtöbbször egybeesik a vizsgaidőszakokkal. Elsődlegesen nem is azért vagyok ilyenkor szarul, mert sokat kell tanulni és szenvedek az anyaggal - mindig is könnyen tanultam, szeretek tanulni, és már vagy ezerszer letisztáztam itt a blogban, hogy a pszichológia szak (számomra) nem olyan nagy ördöngősség, abszolút hozható a követelmény. Szóval nem a vizsgák viselnek meg ilyenkor, legalábbis nem az enyémek. Hanem a barátomé. Ő mindig sokkal jobban szenved velük, mint én, és sajnos van, hogy bukja őket. Úgyhogy nála tényleg lehet izgulni a vizsgaeredményekért.

Azt már korán megtanultam, hogy vizsgaidőszak alatt nem fogjuk egymást túl gyakran látni, mert nekem is tanulnom kell, és neki is: nekem azért nincs időm, mert egyszerre sok vizsgám van, neki pedig azért, mert nehéz vizsgái vannak. Szóval ilyenkor a heti egy találkozás lehetetlen. Még egyszer mondanám: ezt már korán megtanultam.

Idén azonban ezerszer szarabb a helyzet, mert mindketten másodévesek vagyunk, és a barátomnak jelenleg nemhogy a vizsgáiért kell küzdenie, hanem a félévéért is. Anatómiából nem kapott aláírást, biokémiából dékánit kellett kérnie, mert háromszor megbukta. Szóval finoman szólva szarul áll. Nekem meg összesen nyolc vizsgám van, ebből kettő szigorlat, ami még hátra van, és kezdek belefáradni. Nem csak a tanulásba, hanem úgy mindenbe.

Három hete alig van életem, a barátomat utoljára szilveszterkor láttam úgy kemény fél napra, aminek a nyolcvan százalékát alvással töltöttük, és még két hétig nem fogom látni. Közben úgy fél órányi távolság van köztünk Budapesten. De ő nem jön át hozzánk tanulni, mert négy másik lány mellett nem tud és nem is szeret. Jó, megértem. Nem beszélünk telefonon, csak ha én külön kérem, mert ő erre nem gondol, nincs rá igénye, nem szeret. Jó, nagy nehezen megértettem. Gondolom a videóhívással ugyanez a problémája, azt már fel sem vetettem.

Azt mondja, hogy ez neki így teljesen jó, mert tudja, hogy miért nem találkozunk és miért küzd, és neki elég a tudat, hogy bármi baja van, én ott vagyok neki és támogatom. Csakhogy ezt meg nem engedi, mert bármikor valami szarság éri az egyetemen, akkor kizárja az egész világot, köztük engem is, mondván ezt ő magában szokta lerendezni. Úgyhogy még jó, hogy ott vagyok neki, ha baj van. Pár napja nagyon szomorú lettem emiatt az egész miatt, és kiadtam neki is, hogy mi van, de körübelül sehova sem jutottunk. Nem tudom, hogy azért, mert innen tényleg nem lehet semerre sem mozdulni, és az egyetlen jó taktika, ha kivárunk, vagy azért, mert ő nem akar változtatni. Nem miatta kéne változtatni, mert ő ezek szerint ebben jól érzi magát, de én meg nem, szóval jól esett volna valami kompromisszum... közben viszont zavarni sem akarom a kiborulásaimmal, mert félek, hogy aztán miattam bukná el a félévét. És az akkor még szarabb lenne.

Szóval két napja úgy döntöttem, lezárom ezt most egy kicsit magamban. Elnyomom az egészet - az elnyomás amúgy egy érett elhárító mechanizmus, jövök személyiségpszichológia szigorlat -, és nem törődök vele. Tudatosan. Nem írok a barátomnak, nem keresem, nem nyavalygok, stb. Ha ő akar, ír. Ha ő szeretne beszélgetni, beszélgetünk. Ennyi. Úgyis egész nap tanulok, este pedig a családommal vagyok.

Eddig egész jól működik ez a taktika, mert nem nagyon gondolok másra, mint a vizsgáimra és az elkövetkező pár napomra. Szóval szerintem ez lesz 24-éig. Aztán valamikor találkozunk, és meglátjuk, mi lesz.

Máskülönben azért is szomorú vagyok, mert két barátnőmtől is mostanában búcsúztam el, ugyanis mindketten Erasmusra mennek a következő félévben. Az egyikőjük régi jó barátnőm a gimiből, és bár mostanában amúgy sem találkozunk sokat, nagyon sokat jelent nekem, és tudom, hogy borzasztóan hiányolni fogom. A másik lány pedig a legjobb egyetemi barátnőm, akihez eddig a legközelebb éreztem magam ebben a másfél évben, és őszintén fogalmam sincs, hogy milyen lesz nélküle ez a félév. Ő pont tegnap érkezett meg Írországba, de már most hiányzik. Furcsa belegondolni, hogy most négy hónapig nem találkozunk.

Ne haragudjatok, hogy ez most egy panaszkodós bejegyzés lett, de nem bánom, mert erre (is) van a blogom, nekem jól esik kiírni magamból a bánatomat. Remélem nektek jobban telik ez az időszak, mint nekem.