A legtöbb egyetemista már egy hete a tavaszi félévet szenvedi, de nálunk még nem kezdődött el a móka, mert mi valamilyen titokzatos okból kifolyólag mindig egy hetes csúszásban vagyunk a többiekhez képest, fene tudja miért. Úgyhogy nekem hétfőn lesz az első napom, ami azt is jelenti, hogy ma fájdalmas búcsút mondhatok a vizsgaidőszak végi majdnem három hetes pihenésemnek. Előre érzem, hogy nehéz lesz. Már épp kezdtem beleszokni a kellemes semmittevés és szórakozás világába.

Nem mintha annyira sok értelmeset és hasznosat csináltam volna az elmúl hetekben, de annyira jól esett egy kis nyugalom, mint éhezőnek a falat kenyér. Végre azt olvashattam, amit akartam, és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül nézhettem youtube videókat, filmeket és sorozatokat. Továbbá még kapóra is jött ez a kis szünet, mert 31-én átestem azon a kisebb műtéten, amiről már egy előző bejegyzésben is szóltam, és most a doki rendeletésre 3-4 hétig nem szabad megerőltetnem magam. Ami azért mókás, mert a bőröndömet sem cipelhetem magamnak, így mindig kell legyen mellettem valaki, aki viszi helyettem, ha épp arról van szó. 

A műtétről amúgy annyit, hogy mivel ez volt életem első ilyen kaliberű orvosi beavatkozása, azért paráztam rendesen, még úgy is, hogy egyébként tudtam, hogy az egész teljesen rutinszerű, tíz-tözenöt percig leszek csak altatásban, este pedig már mehetek is haza. Persze az aggodalmam felesleges volt, minden rendben ment, és az altatás sem olyan félelmetes élmény, habár kétségtelenül érdekes. A műtő volt egyedül para, egyrészt azért, mert még ébren voltam, amikor leszíjjaztak, másrészt meg a dokik simán elbeszélgettek a fejem fölött arról, hogy mit csinálnának épp szívesebben, mint a kórházban való gürizést, és az valahogy... kellemetlen volt. Több szempontból is. De minden rendben ment, és este hatkor már otthon is ücsörögtem a saját ágyamon, a családom körében.

Azóta pedig tényleg szót fogadtam a dokinak, és nagyokat pihentem. Sokat voltam a barátommal, ami nagyon jó volt, PS4-eztünk, társasoztunk és még sütöttünk is, sőt, a kutyusukat is elvittük sétálni. Ami nemcsak kellemes élmény volt, hanem hasznos is, mert pár hónapja új helyre költöztek, és egész idáig fogalmam sem volt, hogy néz ki a környékük, vagy úgy egyáltalán a falujuk. Pedig egész aranyos helyen laknak.

Visszatérve az egyetemi témára, sikerült úgy-ahogy jól felvenni az óráimat, bár van két ütközésem, ami nem kifejezetten tetszik, mert az egyik a klinikai bevezető órámmal ütközik (két hetente, de akkor is, ez számomra egy kifejezetten fontos előadás lenne), szóval azt lehet, hogy még leadom. Maga az órarendem annyiból jó, hogy egyik nap sem kell kora reggel kelnem, és továbbra sincs annyi órám, hogy belepusztuljak. Főleg, hogy az óráim java mostmár csak gyakorlat, ami egyrészt izgalmas és király, másrészt fura is, mert ezek ilyen... mozaikok a pszichológiából, vagy hogy is mondjam, sokkal kisebb témák, mintha egy-egy nagyobb területről lennének kiragadva. Így például: addiktológia konzultáció, az evés lélektana, pszichopátiás vonatkozások és önkontroll funkciók serdülőkorban, stb. Jelenleg egyébként az egészségpszichó és klinikai bevezető óráimat várom a legjobban, meg a két hétfői módszertan gyakorlatomat (csecsemő és gyermekvizsgálatok, meg neuropszichológia és teljesítménymérés).

Ez a félév egyébként sok tekintetben fura lesz. A legnagyobb változást az fogja jelenteni, hogy az egyik legjobb egyetemi barátnőm már nem lesz ott velem az órákon, nem fogunk együtt unatkozni és nevetgélni. A másik nagy változás az, hogy sajnos a barátom passziváltatott ebben a félévben, ami azt jelenti, hogy nem lesz ott velem Budapesten, és valószínűleg, hogy csak hétvégente tudunk majd találkozni. Ami egyrészt jó, mert több együtt töltött időt jelent, másrészt viszont nehézkes is, mert így össze kell majd szerveznem ezt az extra egyetemi programokkal és a családommal. Még nem tudom, ez hogy fog alakulni.

Összeségében vegyes érzelmekkel várom ezt a félévet. Remélhetőleg nem lesz olyan sűrű vizsgaidőszakom, mint a mostani, de azt hiszem több dolgom lesz, mint előző félévben. Amit egyébként nem bánok, mert mindig ezen nyűglődőm, hogy nincs mit csináljak, nincs elég feladat az egyetemen (mondjuk abból most sem várok sokkal többet...), de meglátjuk. Elindulnom mindig nehéz.