Most, hogy végeztem a vizsgákkal, és az első egyetemi félévem összes viszontagságát magam mögött tudhatom, úgy gondoltam, írok nektek egy bejegyzést arról, hogy mivel lettem okosabb ebben a pár hónapban, amíg ízlelgettem az egyetemisták életét. Ez egyben nekem is segít, hiszen így összeszedhetem a gondolataimat az első félévemmel kapcsolatban, és értékelhetem azt, amit itt szeptembertől januárig leműveltem.

A szorgalmi időszaknak viszonylag nagy elvárásokkal és álmokkal indultam neki, ami talán nem is csoda, tekintve hogy évek óta ez az egyetlen cél lebegett a szemem előtt: bekerülni az általam preferált egyetemre, az általam választott képzésre. Miután ez sikerült, csupa izgalom és kíváncsiság lettem új szakomat és karomat illetően, és bár a gólyatábor azért sokat segített abban, hogy egy kicsit valóságosabb képet kapjak arról, hogy mi fog rám várni az elkövetkező három évben, azért szeptember közepén így is szinte az ismeretlenbe léptem be, mikor beültem életem első egyetemi előadására. Ami megjegyzem nem más volt, mint statisztika. Bíztató, mi?

Az első meglepetés már ott ért, ugyanis gyanúsan élveztem a statisztikát. Tetszett, ahogy a tanárnő előadta a dolgokat és segített minket a gondolkodásban, s ami még meglepőbb volt, a statisztika logikája sem állt tőlem olyan messzire, mint ahogy azt elképzeltem. Aztán szép sorban megismerkedtem az összes tantárgyammal, amik közül néhány jobban, néhány pedig kevésbbé tetszett, és lassan megismerkedtem azzal, hogy miként zajlanak nálunk a hétköznapok.

Már rögtön az elején rájöttem, hogy ebbe (még) nem fogok megszakadni, maguk az órák és az általuk támasztott követelmények nem voltak olyan szigorúak és érthetetlenek, mint ahogy azt az egyetemtől "elvártam" volna. Ez a tudat a mai napig idegesít egy kissé, hiszen én többet vártam, mint amit kaptam, míg mások rendesen megdöglenek körülöttem az egyetemen - ez egyébként nem egy olyan dolog, amit feltétlenül kívánnék magamnak, csak emiatt néha olyan érzésem van, mintha a mi képzésünk nem lenne elég kemény és komoly a többi mellett. 

Tudjátok, hogy van ez. Az ember annyit hall az egyetemről, meg a rengeteg tanulnivalóról és a rettegett vizsgaidőszakról, hogy akaratlanul is kialakul benne egy általános kép a dologról, és az enyém tele volt éjszakákon át nyúló tanulással, komoly kávéfüggőséggel és éppen hogy csak megszerzett kettesekkel. Ehhez képest egyszer sem tanultam tíz-tizenegynél tovább, továbbra sem iszok kávét, és az összes vizsgám ötös lett, egy kivételével. 

Elég erős kontraszt, és nem tudom eldöteni, hogy minek köszönhető inkább: az én kivételes időbeosztási és tanulási képességeimnek, vagy annak, hogy az én szakom összeségében egy lazább szak. Valószínűleg az igazság valahol a kettő között van, de tény, hogy a félév leforgása alatt többször is megfordult a fejemben, hogy vajon jó helyen vagyok-e én itt? Főleg, hogy a biológia és anatómia iránti szeretetem sem hagyott alább, sőt, az órarendemben szereplő anatómia előadás és gyakorlat csak erősítette bennem ezt az érzést. Ismételten ráébredtem, hogy mennyire érdekel az emberi test működése, és hogy mennyire szeretnék erről többet megtudni, így erősen elgondolkodtam azon, hogy valahogy fel kéne vennem második szaknak a biológiát, holott tudom, hogy azt nem bírnám. Két szakot egyszerre nem tudnék párhuzamosan teljesíteni, legalábbis a pszichológia és biológia kettősét nem, mivel úgy tudom, hogy az utóbbi magában is elég kemény.

A tanítás színvonalán kívül az épület az, ami erősen lelomboz, és a környék, ahol található, mivel az nem valami szép és barátságos, egyetemistáknak kitalált környék. Tele van részegekkel és hajléktalanokkal, meg egyéb fura alakokkal, és egyáltalán nem jönnél rá, hogy az az épület a híres-neves ELTE-hez tartozik, ha nem lenne kibiggyesztve rá egy táblácska, ami ezt próbálja bizonyítani. A falak között járva abszolút nem érzem úgy, hogy egy egyetemen lennék, és ez nekem sokat elvesz az egész "egyetemista vagyok" élményből. Nincs egy normális előadónk, az épület maga teljesen olyan, mint egy mezei gimnázium, de még annak is csúnyácska szegény. Persze tudom én, hogy nem ezen van a hangsúly, de azért nevetségesnek tartom, hogy ott kell tanulnom, mikor az ország legrégebbi, legnívósabb egyetemének a hallgatója vagyok. 

Hogy jót is említsek, a a szaktársaim nagyon kedvesek és aranyosak, a kari élet pedig kifogástalan. Sok különleges, színes programunk van, és itt nem csak a hagyományos bulikra gondolok, hanem vannak slam poetry estek, társasjáték délutánok, pub quiz estek, és még sorolhatnám. Persze ehhez nagyban hozzájárul a tény, hogy jelentkeztem animátornak és jelenleg is képződök, mert nálunk egyértelműen ők azok, akik a társasági élet középpontjában vannak. Az animátori pályafutásom megkezdésére egyébként nagyon büszke vagyok, mert így sikerült kirángatnom magam a komfort zónámból, és nagyon sok új embert ismerhettem meg általa. Egyelőre még nem mondom, hogy sok barátra tettem szert, mert nem szeretek olyan vigyázatlanul dobálózni ezzel a kifejezéssel, de ennek is ott van a lehetősége a levegőben. Az biztos, hogy sokuk már most nagyon közel került a szívemhez, és ez jó érzés.

A vizsgaidőszakról pedig csupán annyit szeretnék mondani, hogy (számomra) egyáltalán nem volt olyan vészes - hat vizsgám volt, kettő még decemberben, négy pedig januárban. Szerintem okosan osztottam be őket, mert végül mindegyikre bőven elég időm volt felkészülni, és bár a végén kissé elfogyott a kedvem a tanulásra, azért sikerült mindent úgy elvégeznem, ahogy akartam. Büszke vagyok az eredményre, amit elértem, még úgy is, hogy tudom, ez nem olyan nagy szám, mintha ugyanezt az orvosin vagy az építészmérnökin csináltam volna meg. Én mindent beleadtam, és örülök, hogy meglett a gyümölcse.