Nincsenek igazán jó napjaim, habár egyik sem telik kifejezetten rosszul. Bár ismét megfáztam, így reggelente megint különösen nagy kihívás a felkelés, a szép idő és a sok napsütés sokat segít a motivációm összekaparásában, na meg abban, hogy az általános közérzetem inkább a jó felé tendáljon. Az egyetem továbbra is könnyű, az órákra javára még mindig bejárok és igyekszem is figyelni rajtuk, de nem találom megerőltetőnek azt, amit tőlem követelnek. Jövő héten lesz egy fontosabb ZH-s napom, meg egy előadást is meg kell tartanom szociálpszichológia gyakorlaton, de nagyjából ennyi. 

Az órákon elvagyok, az Animátor Körben elvagyok, sőt, egyre jobban élvezem az egészet, és itthon is elvagyok, mégsincs minden rendben. Egyedül érzem magam. Sok embert ismerek az évfolyamból, sokukkal el tudok szórakozni meg beszélgetni, de nem tudom, hogy bármelyiküket is a barátomnak nevezném-e. És kicsit szar érzés, amikor valamelyik kedvesebb ismerősömnek születésnapja van, tart egy bulit, én pedig nem vagyok rá meghívva. Holott sok másik szaktársam meg volt, olyanok is, akikkel azt hittem, hogy nagyjából csak olyan mély a kapcsolata, mint velem. Ezek szerint nem. Vagy csak egyáltalán nem kedvel, annak ellenére, hogy én azt hittem, igen. Végülis mindegy, az eredmény ugyanaz.

Nem tudom, mit kéne még tennem, hogy valamelyik kör befogadjon, vagy hogy igazi, erős gyökerekkel rendelkező barátságot sikerüljön kialakítanom. Én úgy érzem, hogy mindenki felé nyitott vagyok és kedves, sőt, sokszor minden energiámat abba vetem, hogy kommunikatív és kezdeményező legyek. Ettől függetlenül nem ragadok meg sehol, ami egy kurva szar érzés. Mert bár mindenki mosolyog rám meg haverkodik velem, a nap végén mégis egyedül érzem magam.

És ezen a barátom sem segít, ami talán még jobban elszomorít, mint az egyetemi barátságaim hiánya. Lassan három éve leszünk együtt, és ilyen keveset, mint ebben a félévben eddig, még sosem beszéltünk. Nem tudom mi a baj, nem tudom, hogy neki mi a baja... de nekem olyan, mintha velem már nem is akarna foglalkozni, csak amikor épp nincs jobb dolgva vagy nagyon muszáj. Egész szívemből kívánom, hogy ez ne legyen igaz, de jelenleg ez az, amit én valóságként érzékelek.

Mert nap közben nem ír rám, maximum este, amikor már nincsenek órái, és tudom, hogy orvosisként elfoglalt, de egyszerűen nem értem, hogy akkor annak a lányank a barátja, aki mellettem ül órákon és szintén elsőéves SOTE-s, ő hogy ér rá arra, hogy az egész előadást végigchatelje a lánnyal? És a másiké? Szar ezt úgy látni, hogy mi már egy ideje egy árva üzenetet sem váltunk a barátommal délelőtt, sőt, van amikor egészen késő délutánig sem. Persze ebben én is hibás vagyok, meg az a nézetem, hogy aki akar tőlem valamit (és ráadásul még fiú is), az majd keres. De ez lett belém nevelve, így ezt sosem fogom tudni teljesen lerázni magamról. És amikor rá is írok a barátomra, mert legtöbbször mindig én adom fel előbb, akkor órákat kell várnom a válaszára, úgy, hogy közben legalább kétszer jelzi a telefonom, hogy elérhető. Fáj.

Rendes, folyékon oda-vissza üzengetős beszélgetést mi este kilenc előtt egyszerűen nem tudunk folytatni. Más miért tud? Nagyon szomorú vagyok, ha erre gondolok. Főleg, hogy ha beszélgetünk, akkor is gyakran úgy érzem, hogy én vagyok az, aki kérdez, aki állandóan érdeklődik. Nekem nap, mint nap hiányzik a barátom, kivéve, amikor annyi időm sincs, hogy megálljak gondolkodni, de abból, ahogy ő felém viselkedik, ezt nem érzem viszont. Ez pedig szétszed. Szétszed, mert ez egyre inkább elidegenít tőle, és egyre inkább azt érzem, hogy nem kellek neki igazán. Ja, és persze ezen az sem segít, hogy nap mint nap végignézhetem, ahogy más lányok órákat chatelnek a barátjukkal, úgy, hogy közben fél percenként (!!!!) rohadt szivecskéket küldenek egymásnak. Fáj, fáj és fáj.

És egyedül érzem magam. Rohadtul. Szóval kérlek, ha olvasod ezt, haragudj rám, ha kell, vessz össze velem, ha kell, de utána küldj nekem egy szivet, és mondd, hogy kellek neked, pontosan úgy, mint ahogy te nekem.