A környezetemben nem sokan tudják, de az idei felvételi idején én is jelentkeztem valahova. Biológia alapszakra, hogy egészen pontos legyek. Kristálytisztán emlékszem a napra, amikor megragadt a fejemben a gondolat, hogy végülis miért ne? A második félév legelején voltam, túl az első napomon, ami borzasztó volt. Aznap két órám volt, és mind a kettő kész katasztrófa. 

Teljességgel úgy éreztem, hogy ennek itt, amit én tanulok, jelenleg nincs sok értelme, túlságosan belemagyarázós, túlságosan homályos. Úgy éreztem - és még mindig úgy érzem -, hogy bár a pszichológia egy olyan tudomány, ami teljességgel valóságos és létező, ezáltal pedig igenis megállja a helyét a többi tudományág között, egyszerűen túl komplex ahhoz, hogy igazán letisztultan lehessen róla gondolkodni. Nem lehet róla szigorú szabályokban és száz százalékosan igaz állításokban gondolkodni, mert ahhoz túl komplex az emberi lélek. És ez nem feltétlenül baj, sőt, végső soron ez a szépsége a pszichológiának, csak kezdem belátni, hogy mégsem tagadhatom le teljesen a gyökereimet. Vagyis a mérnöki vonalon mozgó családomat.

Emiatt döntöttem úgy, hogy kicsit utána olvasok, mi bajom lehet abból, ha most jelentkezem bioszra, de aztán mégsem váltok szakot, mert nem akarok. Mindenki informálására: az ég világon semmi. Úgyhogy beadtam a jelentkezésem. Elvégre semmit sem kellett érte tegyek a 96%-os emelt biosz érettségim mellett. Pár hétig még visszhangzott a fejemben a biológia szak gondolata, aztán elfelejtődött.

A ponthatárok kihírdetése engem Horvátországban, egy folyón csónakázva ért utol. Villogott a telefonom, hogy új SMS-t kaptam. Megnyitottam, és ott állt benne a már jól ismert felvételi értesítés. Első reakcióm persze az volt, hogy felnevettem, majd elújságoltam a mellettem ülő családomnak a hírt, akik gratuláltak, majd megkérdezték, hogy akkor mi lesz?

És tényleg, mi lesz? Akkor azt válaszoltam, hogy semmiképp sem váltok szakot. Azóta viszont már nagyjából ötvenmillió különböző lehetőséget lejátszottam az agyamban, köztük ezt is, de nem jutottam közelebb a válaszhoz. Bizonytalan vagyok. Fogalmam sincs, mit kéne tennem. Hogy mi lenne a legjobb a számomra.

Az igazság az, hogy nem tudom, mit akarok az élettől, vagy hogy az élet mit akar tőlem. Továbbra is érdekel a pszichológia, és ha elgondolom, hogy egyszer klinikai szakpszichológusként dolgozhatok, tetszik az ötlet. Mindemellett borzasztóan vonzódom a humánbiológiához, és elszörnyít a tény, hogy mennyire le tud nyűgözni például egy igazi koponya. Emlékszem, ahogy ott kuporogtam a barátom ágyán, óvatosan forgatva a koponyát a kezemben, és irigyeltem azt a tudást, amit a barátom mutatott. Én is tudni akartam, hogy milyen üreg mire szolgál. Hogy hol futnak az idegek, és hol az erek.

Persze jogos kérdés, hogy akkor miért nem mentem orvosnak. A pszichiáteri hivatás látszólag lefed mindent, ami engem érdekel - test és lélek egyben. A helyzet az, hogy sosem gondolkodtam el komolyabban azon, hogy orvos legyek. Hiszen félek a vértől, rosszul vagyok tőle. Így pedig milyen orvos lennék? Valószínűleg még az egyetemet sem tudnám elvégezni miatta.

Ez mind szép és jó, csak az a bökkenő, hogy a barátom ugyebár medikus, így én napi szinten kapom tőle az "orvosis impulzusokat". Látom és hallom, hogy miket tanul, hogy miket él át, és bizony sokszor irigylem érte. A minap pedig ráébredtem valamire. Komplexusos lettem. Valahogy az év során olyannyira felértékeltem magamban az orvosi szakmát, hogy egyszerűen minden mást kisebbnek látok, ezáltal pedig magamat is. Ráébredtem, hogy bizonyos szinten hatással van rám az, hogy a barátom medikus, de nem tudom megállapítani, hogy mekkora szinten. Nem tudom elválasztani, hogy hol kezdődik a saját érdeklődésem, és hol az, hogy a barátom fontos számomra, és szeretnék vele közösen átélni dolgokat, emiatt pedig oda húz a szívem, ahol ő van. 

Azt viszont tudom, hogy ezt az egészet nem ő ültette el bennem, hanem alapból bennem volt - ezért olyan nehéz megállapítanom a határvonalakat. Mindig is érdekelt a biológia, azon belül pedig az emberi test. A pszichológiát is ezért választottam. A gólyatáborban is kihangsúlyoztam, hogy külön érdekel az idegrendszer és az agy működése. Csak az a kérdés, mennyire? Annyira, hogy inkább érdemesebb lenne szakot váltanom, és növényekről meg állatokról tanulnom, hogy egyszer majd elérjek a neurológiához és minden máshoz, ami igazán érdekel?

Csakhogy nem szeretnék szakot váltani. Bár jelenleg elég távol állok attól, hogy elégedett legyek azzal, amit a PPK nyújt nekem, de a pszichológiát nem szeretném elengedni. Most affelé tendálok, hogy megpróbálnék két szakot egyszerre vinni, csak az a helyzet, hogy abba valószínűleg belehalnék. A biológia elég tanulós, ott vagy tudsz, vagy nem. A pszichológia ennél rugalmasabb.

Nem tudom, hogy kéne jól csinálnom. Talán végezhetném a két szakot egymás után, de akkor meg ott lennék két alapdiplomával öt év múlva, teljesen hasznavehetetlenül. Őszintén nem tudom. Talán csak ki kéne várnom, míg MA alatt megkezdődik az igazi tanulás.