Szombat hajnalban indultunk útnak, és késő délután érkeztünk meg a kempingbe, mivel borzalmas dugók voltak végig az autópályán. Volt, hogy egy órát is araszolással töltöttünk, így az alapvetőleg kibírható hosszúságú út 13 órásra bővült. Öt óra volt, mire elkezdtük felállítani a sátrakat, aznap pedig már semmi érdemlegeset sem csináltunk.

Másnap szinte egész nap kint ültünk a parton, hogy kipihenhessük az út fáradalmait, este pedig elautóztunk Splitbe, ahol városnézés és vacsorázás volt a program. Igazából én az egész nyaralás alatt alig láttam valami újat, mivel mi már többször is jártunk ezekben a városokban a szüleimmel, de ezt cseppet sem bántam - Horvátország századjára is csodálatos volt. Splitre pedig alig emlékeztem már, úgyhogy nekem is jól esett egy kis bámészkodás az óvárosban.

Hétfőn ismét tengerparti láblógatással kezdtünk, de nem volt olyan szép az idő, hogy egész nap strandoljunk, így aztán apukám unszolására béreltünk egy motorcsónakot és bejártuk vele egy kicsit a környező partszakaszt. Bevallom őszintén, nekem eleinte nem sok kedvem volt csónakázni, de végül nagyon örültem, hogy apa rábeszélt, mert óriási volt. Még a nap is kisütött, úgyhogy megálltunk egy kicsit a tenger közepén fürdeni meg a csónakról a vízbe ugrálni, aztán pedig akkora hullámok hátán mentünk vissza, hogy párszor komolyan féltem, hogy a vízbe burulunk. Szerencsére ez nem történt meg, én pedig borzasztóan élveztem, ahogy a csónak pattog a hullámokon. Olyan volt, mintha valami vidámparki masinán ülnék.

Kedd reggel egy kisebb intermezzo után felpakoltunk és útnak indultunk Dubrovnik felé, ami egy jó három órára volt tőlünk. Sajnos elég későn érkeztünk meg, pedig Dubrovnik tényleg egy olyan város, amire nyugodtan rászánhatsz legalább egy, ha nem két napot. Na hát nekünk volt vagy három-négy óránk, ami alatt még enni is kellett, ugyanis mire megérkeztünk, már azt hittem, hogy felemésztem a saját gyomrom, olyan üres volt. Némi keresgélés után aztán le is ültünk valahova pizzázni, utána pedig már jóllakottan folytathattuk utunkat.

Nagy bánatomra Dubrovnikból nem sokat láttunk, mert sem a várfalra, sem a kilátóra nem mentünk fel, előbbire azért nem, mert nevetségesen drága volt, utóbbira pedig azért, mert már hulla fáradtak voltunk. Ezt kicsit sajnálom, mert Dubrovnik fentről lélegzetelállító látvány a tengerrel és a közeli szigetekkel, és szerettem volna, ha ezt a barátom is látja, de majd talán legközelebb. Így is szép volt a kikötőben sétálgatni, ráadásul egy Salvador Dalí kiállításra is bementünk, ami egyrészt azért vált kedves emlékké a számomra, mert Dalí az egyik kedvenc festőm, másrészt pedig azért, mert nagyon ritka, hogy a barátommal a művészetekről beszélgetünk és/vagy együtt "éljük meg" azt. Most viszont úgy éreztem, még őt is érdekli valamennyire a tárlat, ami szuper érzés volt.

Másnap ismételten a tengerparton pihentünk, délután pedig besétáltunk Omisba, és apa kérésére felcsónakáztunk a Cetinán. Ami ugyebár az a folyó, ami átszeli a várost, és pont ott torkollik a tengerbe. Kellemes volt, csak viszonylag későn indultunk neki, úgyhogy visszafelé már koromsötét volt a folyón, és borzasztóan hideg is. Azért megvolt a hangulata, mert így szinte muszáj volt összebújnunk, és hát elég meghitt élmény a szerelmed ölelésében, viszonylagos csendben és nyugalomban csónakázni egy sötét folyón. Kicsit félelmetes is, de hát valamit valamiért.

Visszaérkezvén még sétálgattunk egy kicsit a városban, aztán leültünk valahova vacsorázni, mert már kis híján mindannyian éhen vesztünk a hosszú csónakázás alatt. Aznap én a szüleimmel egy hatalmas tenger gyümölcsei tálat ettem, ami kicsit csalódás volt számomra, mert nagyon kevés rák volt rajta, én pedig pont arra pályáztam.

Csütörtökön megint csak a tengerparton indítottunk - ami egyébként jó három perces sétára volt a sátorhelyünktől -, és kora délutánig ott is maradtunk. Egyébként én alapvetőleg olyan ember vagyok, aki szeret mászkálni és új dolgokat felfedezni a nyaralás alatt, de ezek a kis tengerparti pihenők még nekem is jól estek, sőt, egyenesen szükségem volt rájuk. A barátommal jól feltaláltuk magunkat a parton, sokat frizbiztünk a vízben és a homokban is, meg aztán felváltva fürödtünk és napoztunk, sőt, még kártyáztunk is apukámmal közösen. 

Délután aztán összeszedtük magunkat és elindultunk Trogir városába, ami szintén elég közel volt hozzánk, nagyjából 40-50 percnyire autóval. Ott aztán sétáltunk egy hatalmasat a városban és a kikötő mellett, a barátommal pedig fel is mentünk az ottani várba. Aztán mielőtt még hazaindultunk volna, leültünk a kikötőben egy desszertre. A dolog kicsit nehézkesen ment, és még az általam kért gyümölcs saláta is elég gyengére sikerült, de nem baj, így legalább ismét volt szerencsénk megszemlélni egy újabb naplementét, egy újabb gyönyörű város felett.

Az utolsó napunkat teljes egészében Omisban töltöttük, a szokásos felosztásban: késő délutánig a tengerparton süttettük a hasunkat, este pedig a városban sétáltunk. Én vettem magamnak egy hatalmas vödör popcornt, aztán hazafelé még bevásároltam a barátommal másnapra, majd visszasétáltunk a kempingbe. Anyuék kicsit később értek vissza a sátorhoz, de aztán kiültünk a partra a kemping éttermében, és egy kis sültkrumpli mellett kanasztáztunk. Ezt a játékot egyébként apa tanította meg nekem és a barátomnak. Eleinte úgy éreztem, hogy ez túl bonyolult ahhoz, hogy élvezzem, de igazából csak bele kellett jönnöm - végül már azt sajnáltam, hogy nem játszottunk többet. Itthon meg is ígértettem apukámmal, hogyha legközelebb jön hozzánk a barátom, akkor este kansztázunk egyet.

Szombaton fél tizenegykor indultunk útnak, és ismételten egész nap jöttünk, mert visszafelé is belefutottunk pár dugóba. A Balatonnál még megálltunk vacsorázni egyet, így végül éjfélre sikerült hazaérnünk, hulla fáradtan.