Az a helyzet, hogy az élet nem egyszerű. Nem egy lineárisan haladó valami, mint amire a szüleid és az iskola felkészítenek téged, és főként nem olyasmi, amit tíz évvel előre meg lehet tervezni. Az életnek megvan a saját iránya. Nem azt mondom, hogy minden előre meg van írva a csillagokban, és semmi behatásunk sincs a saját életünkre, mert én nem így hiszem. 

Az ember önmaga alakítja a sorsát, de egy bizonyos fokon túl már egyszerűen nem tud hatni az események alakulására, már nem tud befolyásolni és tervezni, egészen egyszerűen azért, mert az élet mindannyiunkon túlnő. A saját életünk nem csak a sajátunk. Ha tetszik, ha nem, osztozunk rajta - osztozunk rajta a szeretteinkkel, a családunkkal, a körülményekkel. Igen, a legnagyobb része a miénk. A felelősség (javarészt) a miénk. Vannak döntések, amiket csak mi hozhatunk meg, és vannak lépések, amiket csak mi tehetünk meg, hiszen végső soron az utunkat mégis csak mi járjuk. Egyedül, de nem magányosan. Ez ennek az egésznek a szépsége, de a nehézsége is. Tervezhetünk mi bárhogy, lehetünk bármennyire is elhivatottak, lesznek pontok, amikor az életünk túl fog mutatni a saját akaratunkon. Amikor az elképzelt nem egyezik többé a valósággal, és amikor az egyenes átvált egy hatalmas kuszaságba.

Ez történik most velem is. Volt egy tervem, ami most darabokra hullik szét. Vagyis inkább én szedem szét a két kezemmel, lépésről lépésre, szépen lassan - végső soron azonban mindegy, hogy miért és hogyan, csak az számít hogy elkezdtem építgetni valamit (egy életet, egy utat), amit most lerombolok. Szándékosan. És ez borzasztóan megrémít.

Minden megrémít mostanában, ha hagyom magam, hogy elég hosszasan merengjek a dolgokon, szóval általában nem hagyom. Félek, hogy mindent csak fél szívvel csinálok, és hogy sosem lesz maradásom sehol, de nem tudom, mit kezdhetnék ezzel azon kívül, hogy felismerem: igen, én egy olyan ember vagyok, aki mindenen sokat rágódik, és mindennek látja a jó és rossz oldalát, emiatt pedig bizonytalan. Olyan, mint egy egyensúlyban álló mérleg, nem tud sem erre, sem arra dőlni.

Mindenben az egyensúlyt, a harmóniát keresem, ami így szépen hangzik, de egy idő után bizony azt is eredményezheti, hogy legszívesebben fél lábbal itt, fél lábbal pedig ott állnék. Nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokban az életemen, főként azon, hogy mik a céljaim, de végső soron mindig csak oda tudok kilyukadni, hogy gyógyítani akarok. Segíteni akarok másoknak, hogy jobban legyenek - lelkileg és testileg is. 

Odafigyeléssel és bölcsességgel akarok feléjük fordulni, meg akarom őket érteni. Meg akarom őket ismerni. Kívülről-belülről, mert számomra az ember a legnagyobb csodája az egész világnak. Nincs szebb és fontosabb az emberi agy és lélek működésénél. Lenyűgöz a komplexitásuk és minden egyes összefüggésük, ahogy az is, hogy az emberi szervezet mennyire olajozottan működik. 

Úgyhogy most keresem az utamat. Még mindig, vagy már megint, kinek hogy tetszik. Karrier tanácsadáson voltam, bekértem magam egy neurológiai osztály főorvosán keresztül vizitre, önkénteskedni akarok, folyamatosan gondolkodok, tapasztalok, és hát... kémiát tanulok. Azt ugye muszáj, ha jövőre már az orvosira akarok járni.  

És hogy oda akarok-e? Igen. Nem. Félek. Izgatott vagyok. Szépen lassan ereszkedem bele a döntésbe, miliméterről miliméterre. Most az a cél, hogy érettségizek kémiából, és ha jól sikerül, átmegyek orvosira. Előtte még elvégzem a BA-t, talán még a mesterre is felvételizek, de ha ide és oda is felvesznek, az orvosira megyek. 21 évesen, egy alapdiplomával a hátam mögött. Megkésve. Megérve.

Sok mindent nem tudok még, és félek, nagyon félek. Mi van, ha az orvosi sem fog tetszeni? Mi van, ha egyszerűen csak nem leszek hozzá elég okos, vagy elég erős? Mi van, ha családot és karriert is akarok? Mi van, ha igazából tényleg a pszichológia az én utam, csak türelmesnek kellene lennem?Tele vagyok kérdésekkel, és úgy érzem szétszakadok legbelül, ha erre a döntésre gondolok. Pszichológus vagy orvos? Orvos vagy pszichológus? Mindkettőt akarom, és mindkettőből csak a jót. Persze az élet nem ilyen, azt nem lehet így játszani. 

Az élet bonyolult, nehéz, és tökéletlen. Sokmindenre nincs tiszta válasz, és így vagy úgy, de legvégül mindig egyedül kell majd határoznod, utána pedig csak reménykedhetsz, hogy a jó utat választottad. Ez a fájdalmas igazság. Meg az, hogy bizonytalan vagyok, hogy félek, hogy végső soron én is csak egy esendő, tökéletlen emberi lény vagyok, és bármennyire is szeretném idealizálni a világomat, az sosem fog csupán jóból állni. Valamit valamiért. 

Nekem csak el kell döntenem, hogy mit miért.

Először is, köszönöm, ha végigolvastad ezt a bejegyzést! Számomra nagyon fontos volt a megírása. Másodszor pedig tudom, hogy három hónapja nem írtam, és sajnálom. Ha bárkit is érdekel, hogy mi történt velem az elmúlt hónapokban, szívesen írok róla, de egyébként nem érzem szükségét magyarázkodó, hátrafelé tekintgetős bejegyzésnek. Most itt vagyok, és itt tartok. Megyek előre.