Egy párkapcsolat csodálatos dolog tud lenni az ember életében, de mint minden másra, úgy erre is vigyázni kell, hiszen könnyen elromolhat. Gyakran kifejezetten nehéz dolog felépíteni egy egészséges és boldog párkapcsolatot, és sajnos a megtartása sem könnyebb. Éppen ezért ebben a cikkben összeszedtem pár tanácsot, amik szerintem sokat számítanak egy hosszútávú kapcsolat fenntartásában. Remélem hasznosnak találjátok majd!

Sokan hangoztatják, hogy egy egészséges párkapcsolat alapja az őszinteség mellett az, hogy a felek becsülik és tisztelik egymást. Viszont látszólag csak kevesen értik, hogy ez mit is jelent pontosan.  Sosem értettem azokat, akik úgy veszekednek a párjukkal, hogy mindennek elmondják őt, sértegetik és lehordják a sárga földig, aztán pedig nem értik, hogy miért van az, ha ők is ugyanezt kapják később. Nekem az egyik legsarkalatosabb "szabályom" a szerelemben az, hogy nem beszélek a párommal csúnyán vagy tiszteletlenül. 

Egyszerűen nem érzem azt, hogy a szerelem mellett megfér az, hogy közben seggfejnek, baromnak és hasonlóknak szólítom a barátomat - és fordítva is így érzem rendben a dolgot. A tisztelet tényleg nagyon fontos egy párkapcsolatban, és szerintem ennek az egyik legkiemelkedőbb része az, hogy miként beszélünk a párunkról. Persze az ugyanúgy fontos, hogy hogyan viselkedünk vele szemben, de arra a legtöbben nagyobb figyelmet is fordítanak, mint a szavaikra. Ami nagy hiba, hiszen a szavak is lehetnek ugyanolyan sértők, mint a tettek.

Ez elég egyértelmű, mégis sok pár itt bukik el. Egy hosszútávú, komoly kapcsolatban az segít a legtöbbet, ha mindent megbeszéltek egymás között. Egyszerűen hangzik, ugye? Csakhogy mind tudjuk, hogy ez mégsem ilyen könnyű. Lányként hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a szerelmünknek ösztönösen tudnia kell, hogy épp mi bánt minket, fiúknál pedig legtöbbször ott akad el a dolog, hogy érzelmekről kell beszélni. Egyik nem sem képes a gondolatolvasásra - gyakran mégis azt hisszük.

Egy kapcsolatban talán az az egyik legnehezebb feladat, hogy megtanuljunk egymással jól kommunikálni. Egy egyszerű kérés vagy kérdés sok félreértéstől menthet meg minket. Ha bánt minket valami, akkor nem szabad arra várni, hogy majd a másik észreveszi magát, hanem egyenesen meg kell mondanunk, hogy mi a probléma. Őszintén és megértően kell kommunikálnunk egymással, és nyitottnak kell lennünk arra, amit a párunk mond. Másképp nehéz lesz fenntartanunk a kapcsolatot.

Valószínűleg ez nem minden párnál van így, de nálunk fontos része a kapcsolatunknak a közös szórakozás. Szerintem fontos, hogy képesek legyünk együtt bolondozni, és jó dolog, ha az ember megtartja és ápolja magában a gyermeki énjét, amihez nagy segítséget nyújthat egy olyan társ, akivel a sok komolyság mellett lehet gyerekesen is viselkedni. Az együtt nevetés és játszás csodákra képes, gyógyítja a lelket, és közelebb visz minket párunkhoz. Persze az fontos, hogy ne csak erről szóljon a kapcsolatunk: mint oly sok mindenben, úgy itt is az arany középút a legjobb.

Jó érzés, ha a párunk elhalmoz szebbnél szebb ajándékokkal, és jobbnál jobb helyekre visz minket randevúzni, de ez mind mit sem ér, ha közben igazságtalanul viselkedik velünk, nem tisztel minket vagy figyel ránk igazán. A romantika jó, és a romantikus gesztusok szépek, néha tényleg szükség is van rájuk, de a szerelem sokféle módon kifejezhető. Lehet, hogy a párunk nem vár minket haza gyertyafényes vacsorával és egy félórás masszázzsal, de mondjuk minden reggel csinál nekünk egy kávét, mert tudja, hogy anélkül képtelenek vagyunk élni, este pedig meghallgatja a panaszainkat, figyel ránk és felvidít minket.

Nem a külsőségek fontosak, ahogy azt sem, hogy mások mit gondolnak rólatok vagy mit szólnak a kapcsolatotokhoz. Az a fontos, hogy ti mit éreztek egymás iránt, és hogy miként viselkedtek egymással. Ha szeretettel, megértéssel és gyengédséggel fordultok egymás felé, más nem igazán számít már.

Egy kapcsolatban eleinte minden percünket szeretnénk együtt tölteni szerelmünkkel, és ez így helyén is van, hiszen ahhoz, hogy megismerjük a másikat, szükségünk van arra, hogy időt töltsünk vele és több helyzetben is megfigyelhessük őt. Egy idő után azonban elég személyiség- és kapcsolatromboló tud lenni, ha nincs egy külön percetek sem. Egyrészt előbb-utóbb egymás idegeire fogtok menni, másrészt jó eséllyel elveszítitek a barátaitokat és elhidegültök a családotoktól. Sajnos a környezetemben több ilyenre is láttam már példát.

Egészséges, ha hagytok egymásnak elég teret, és nem akarjátok állandóan kontrollálni azt, hogy a másik kivel mit csinálhat. Figyeljetek arra, hogy a kapcsolatotok mellett legyen elég időtök magatokra és saját hobbijaitokra, barátaitokra! Ha állandóan együtt vagytok, gyorsan unalmassá válik majd a dolog, és a személyiségetek sem fog fejlődni. Fontos, hogy képesek legyetek egy boldog közös élet megteremtésére, de ez nem jelenti azt, hogy minden perceteken osztozni kéne. Mindenkinek szüksége van saját életre és olyan élményekre, amiket ugyan nem a párjával élt meg, de ettől függetlenül megoszthatja azokat vele, mert ő meghallgatja és érdeklődik iránta.

Én úgy gondolom, ez a pár dolog az, ami a legfontosabb egy boldog párkapcsolat felépítésében és fenntartásában. Persze ahány pár, annyi szokás - van, akinek teljesen más dolgok működtetik a kapcsolatát, de az enyémben ezek játszanak szerepet. Ti mit gondoltok, mik a legfontosabbak egy hosszútávú kapcsolat fenntartásában?

A hétvégét Vonyarcvashegyen töltöttem pár barátommal, és annyira szuperül éreztem magamat, hogy hazaérve azonnal tudtam, ebből mindenképp bejegyzés fog születni. Egyrészt hátha titeket is érdekel, mit lehet Vonyarc környékén csinálni a Balatonon, másrészt a blogomat egyfajta emlékkönyvként is használom, unalmas pillanataimban jó érzés visszakeresni azt, hogy mik történtek velem, és újra átélni az egészet.

Azonban még mielőtt belevágnék a sztorizásba, úgy érzem, meg kell említenem, hogy ez mégis miféle baráti társaságom, mert nem az "eredeti", és ha úgy nézzük, még csak nem is az enyém. Igazából közéjük úgy csöppentem, hogy az egyik lakótársam, aki azóta nagyon jó barátnőm is, összeismertetett velük - szóval technikailag ők az ő barátai. Hálás vagyok neki, amiért a bizalmába fogadott annyira, hogy a gyermekkori barátaival is összeboronált, mert igazán jófejek, és borzasztóan jó velük együtt szórakozni. Remélem egyszer majd én is barátaimként tekinthetek rájuk. 

Ennyit a háttérről, most következzen az élménybeszámoló! Péntek késő délelőtt indultunk útnak, szerencsére nem tömegközlekedéssel, hanem kocsival, mert ketten is autóval voltak, és az egyikbe mi is befértünk. Az út olyan két órás volt, tizenegy és dél között érkeztünk meg a nyaralóba. Összesen tízen voltunk, így mi kint sátraztunk a barátommal a kertben, mert odabent már nem fértünk volna el. A nyaralás után már rutinosak voltunk benne, szóval nem bántuk a dolgot. Így legalább mi aludhattunk a legtovább és kevesebbet is kellett segítenünk a takarításban. 

Pénteken egyébként nem sok mindent csináltunk. Mire lepakoltunk és összevártunk mindenkit, addigra négy óra lett, szóval elhatároztuk, hogy lesétálunk a partra és fürdünk egyet a Balatonban. Aznap már kezdett rosszra fordulni az idő, fújt is a szél rendesen, de a víz csodásan meleg volt, úgyhogy az a két óra, amit a strandon töltöttünk, kellemes volt. Csak aztán eleredt az eső, így inkább visszasétáltunk a nyaralóhoz. 

Este tárcsán grilleztünk csirkemellett és hozzá parázson sült krumplit meg paradicsomot ettünk, és azt kell mondanom, hogy az egész isteni finomra sikeredett. Csak volt olyan tíz óra, mire elkezdtünk enni, úgyhogy az ivást is későn kezdtük. Ami igazából nem volt baj, mert így is jól éreztük magunkat, csak én arra készültem, hogy egész hétvégén nagy bulizások lesznek este. Ez nem pont így alakult végül, de minden este volt egy kis lightos iszogatás meg bulizás, szóval nem panaszkodom. Sőt, így hogy valamiért még másnapos sem voltam soha, nagyon jól jött ki az egész. 

Első este sörpongoztunk és Drunk Jengát is játszottunk, ami után egy rövid parasztactivity következett. Akkor azért már elég jó volt a hangulat, és nagyon vicces képek születtek, jó őket visszanézni. Olyan három felé mentünk el aludni, másnap pedig tízkor keltünk és délután elmentünk kirándulni. 

Szombaton elég rossz időnk volt, úgyhogy Keszthelyen sétálgattunk meg megnéztük a Festetics-kastélyt, ahol én még sosem voltam. Nagyon szép volt egyébként, de csak a kertben sétálgattunk, pedig én a kastélyban is szívesen körülnéztem volna. A kastély után leültünk ebédelni valami borzalmas helyre, ahol nem csak hogy sokat kellett várni a világ legegyszerűbb kajáira (pizzát és gyrost rendeltünk), de az még szörnyű is volt. Életem legrosszabb gyrosát ettem aznap, de az valamennyire kárpótolt, hogy a parton sétálgatva találtam magamnak epres sorbet-t, ami mennyei volt. Csak kár, hogy a felét lenyúlta a barátom. 

Hazafele beugrottunk a Tescóba és bevásároltunk az estére. Vacsorára babgulyást készítettünk, és ismét későn ettünk, szóval az ivást ezúttal már a vacsora készítése közben elkezdtük. Tizenegykor aztán kissé letört a bulihangulatunk, amikor a szomszéd bunkó módra átkiabált nekünk, hogy ezt be lehet fejezni, mert kihívja a rendőröket. Engem annyira felhúzott, hogy amikor ismét átszólt, elkezdtem neki mondani, hogy némileg szebb hangnemet is megüthetne velünk szemben, mert értelmes gyerekek vagyunk mi, csak aztán a barátom befogta a számat. Ami lehet nem volt hülyeség a részéről, mert a kedves szomszéd azt üvöltötte vissza, hogy átjön aztán lekever nekünk egyet-kettőt.

Szóval ezután inkább becuccoltunk és elmentünk csillaglesre. A hétvégén jól látható volt a Perseida meteorraj, szóval nagyon sok hullócsillag húzott át az égen, mi pedig ezeket szerettük volna megfigyelni. Csak az volt a probléma, hogy annyira felhős volt az ég, hogy még rendes csillagokat sem láttunk, nemhogy mást. Mindegy, ez annyira nem szomorított el minket. Letáboroztunk a fűbe és maradtunk kicsit beszélgetni meg vízipipázni. Egy fele sétáltunk vissza, mert már nagyon hideg volt, aztán még négyig bent iszogattunk és játszottunk a nyaralóban. 

Másnap túráztunk egyet a közeli kilátóhoz, és megnéztük, hogyan néz ki fentről a Balaton. Szép volt, csak nagyon meredek út vezetett oda (és vissza), nekem meg saru volt a lábamon, úgyhogy néha szívinfarktust kaptam a nagy túrázásban, amikor kicsúszott alólam a talaj. Ezután már csak a vacsora volt hátra, amire pizzát készítettünk. Utána tizenegyig ismét kint ücsörögtünk, zenét hallgattunk és beszélgettünk. Elkezdtünk felelsz vagy merszet játszani, ami nagyon viccesre sikeredett, több fura videó is van azóta a telefonomon. :D Aztán ismét kimentünk a közeli dombtetőre csillagokat nézni, és ezúttal szerencsénk volt, mert csodásan tiszta volt az ég, még a Tejút is jól látszott. Azalatt a másfél óra alatt csomó hullócsillagot láttunk, és igazán meghitt élmény volt ott ücsörögni a hidegben, egymáshoz bújva. Páran még el is aludtak egy kicsit.  

Másnap egész délelőtt takarítottunk, aztán késő délután még lenéztünk a strandra, de aznap nagyon hideg volt a víz, úgyhogy inkább csak ettünk egy hamburgert és indultunk is haza. Hétre már otthon voltam, de őszintén, még nagyon szívesen maradtam volna pár napot, annyira jó volt ez a kis hétvégi kiruccanás.

Mindenkinek vannak jó és rossz pillanatai az életben, és sajnos gyakra előfordul, hogy ezek a rossz pillanatok magukkal ragadnak és beletaszítanak minket a szomorúság örvényébe, ami bizony gyakran végeláthatatlannak tűnik. Ilyenkor hajalmosak vagyunk elérni egy olyan pontot, ami után már szinte örömmel tobzódunk az önsajnálatunkban és a borzasztó melankóliánkban. Ez pedig könnyen állandó vendégünkké teheti a levertséget. Ezt megelőzendő, összegyűjtöttem nektek pár hatásos módszert, amivel felvehetitek a harcot a szomorúság ellen.

Sírd ki magad!

Az egyik leghatékonyabb módja a szomorúság elűzésének az, ha hagyjuk, hogy az magától lefolyjon - mondjuk az arcunkon. Bizonyos szituációkban előnyös, ha magunkban tudjuk tartani az érzéseinket és ezzel együtt a könnyeinket, de hosszútávon nem érdemes elfolytanunk az érzelmeinket. Egyszerűbb és egészségesebb, ha megéljük azokat. A szomorúságot pedig úgy tudjuk a legjobban megélni, ha jól kisírjuk magunkat. Persze előfordul, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk sírni, annyira mély a fájdalmunk vagy az ijedtségünk. Ilyenkor természetesen nem kell erőltetni, és legfőképpen nem szabad azt gondolnunk, hogy emiatt valami baj van velünk. Viszont ha azt érzed, hogy maguktól jönnek a könnyek - hagyj utat nekik! Hidd el, utána sokkal jobban fogod érezni magad. (Lelkileg legalábbis. Nekem egy kiadós sírás után sokszor megfájdul a fejem.)

Hallgass zenét!

Nagyon egyszerű módszer, ráadásul nálam az egyik leghatásosabb. Én általában ha szomorú vagyok, akkor egyben feldúlt is, és a zene az, ami a leggyorsabban megnyugtat. Érdemes ilyenkor lágyabb, puhább dallamokat hallgatni, olyan számokat, amik ellazítanak minket. Ezek gyakran nem a legvidámabb dalok, de ne féljünk szomorú számokat hallgatni, mivel ez is csak azt segíti, hogy megéljük a szomorúságunkat, hogy aztán elengedhessük azt. Nekem ilyenkor leginkább a Coldplay vagy az Alt-J zenéi segítenek, de spotify-on és 8tracks-en is csomó ilyen lejátszási lista van, csak rá kell keresni a megfelelő kulcsszavakkal. 

Nézz valami vidámat!

Vagy megnyugtatót. Ez majd leköti a figyelmedet, és segít abban, hogy ne kattogjon folyton azon az agyad, ami miatt elszomorodtál. Ugyan azt nem ajánlom, hogy egyből ezzel a módszerrel kezdj, ha valami bánt, mert magamból kiindulni akkor úgysem fogsz tudni igazán figyelni arra, amit nézel, így pedig még akkor sem fog segíteni, ha történetesen a világ legvidámabb, legvicesebb filmjét nézed. Szóval előbb nyugodj meg egy kicsit, rendezd a gondolataidat, aztán mehet a mozizás. Inkább valami rövidet nézz, ha teheted olyasmit, amire nem kell túl sok energiát fordítanod, tehát nem kell túl erősen figyelned és/vagy gondolkodnod rajta. Nekem ilyenkor legjobban a kedvenc youtubereim videói jönnek be, vagy a rajzfilmek. Általában Adventure Time-ot szoktam nézni, mert az azonnal jobb kedvre derít, de a We Bear Bearst is tudom ajánlani, nagyon aranyos mese.

Írd le, mondd el!

Ez talán a legfontosabb. Ha szomorú vagy, jó érzés, ha valakivel megoszthatod a gondolataidat, még akkor is, ha ez csupán egy aprócska lap az íróasztalodon, vagy egy megnyitott dokumentum a laptopodon. Már az is sokat tud könnyíteni az ember lelkén, ha ő maga rendbe teszi a gondolatait és érzéseit azáltal, hogy leírja vagy elmondja őket. Az írásnak az az előnye, hogy így tüzetesebben is meg tudod vizsgálni, hogy pontosan mi okozta a szomorúságodat, valamint arra is rávezethet, hogy ezt a későbbiekben hogy tudnád elkerülni vagy orvosolni. Ha viszont van valaki, akivel meg tudod osztani a bánatodat, azt is megteheted. Csak figyelj arra, hogy mindenképp olyan ember legyen, akiben megbízol és aki odafigyel rád. Nincs is annál rosszabb, mint amikor kiöntöd a szíved valakinek, aki pedig végig sem hallgat, és már mondja is a magáét. 

Tipp: Ha szeretnéd valakivel megosztani a problémádat, de a környezetedben senkit sem találsz erre alkalmasnak, akkor látogass el a 7 Cups oldalára. Itt segítséget is kérhetsz szakértőktől, de beszélgethetsz egyszerűen olyan emberekkel is, akiknek mindössze egy feladatuk van: végighallgatni téged. Sajnos az oldal angolul üzemel, de biztos vagyok benne, hogy van ehhez hasonló magyar fórum is.

Sétálj egyet!
A testmozgás kifejezetten jó ellenszere a rosszkedvnek, hiszen elősegíti az örömhormonok termelődését. Így ha van hozzá erőd, elmehetsz futni egyet, de ha úgy érzed, hogy az most túl nagy teljesítmény lenne tőled, egy séta is sokat segíthet. Jobb, mint otthon búslakodni a szobában, és még egészséges is. Ha teheted, menj valami csendes helyre, ahol több a természet, mint az ember, és egy kicsit egyedül lehetsz a gondolataiddal. Meglátod, a friss levegő és a kinti világ azonnal elveszi a szomorúságod élét! Sőt, ha szeretnéd, még zenét is hallgathatsz közben, vagy egyéb hobbidnak is élhetsz - csak vinned kell magaddal egy füzetet és máris írhatsz vagy rajzolhatsz! De egy fényképezőgép sem rossz ötlet.

Én ezeket a módszereket használom, ha igazán szomorú vagyok, és szeretnék egy kicsit felvidulni. Nektek milyen taktikáitok vannak az ilyen esetekre?

A környezetemben nem sokan tudják, de az idei felvételi idején én is jelentkeztem valahova. Biológia alapszakra, hogy egészen pontos legyek. Kristálytisztán emlékszem a napra, amikor megragadt a fejemben a gondolat, hogy végülis miért ne? A második félév legelején voltam, túl az első napomon, ami borzasztó volt. Aznap két órám volt, és mind a kettő kész katasztrófa. 

Teljességgel úgy éreztem, hogy ennek itt, amit én tanulok, jelenleg nincs sok értelme, túlságosan belemagyarázós, túlságosan homályos. Úgy éreztem - és még mindig úgy érzem -, hogy bár a pszichológia egy olyan tudomány, ami teljességgel valóságos és létező, ezáltal pedig igenis megállja a helyét a többi tudományág között, egyszerűen túl komplex ahhoz, hogy igazán letisztultan lehessen róla gondolkodni. Nem lehet róla szigorú szabályokban és száz százalékosan igaz állításokban gondolkodni, mert ahhoz túl komplex az emberi lélek. És ez nem feltétlenül baj, sőt, végső soron ez a szépsége a pszichológiának, csak kezdem belátni, hogy mégsem tagadhatom le teljesen a gyökereimet. Vagyis a mérnöki vonalon mozgó családomat.

Emiatt döntöttem úgy, hogy kicsit utána olvasok, mi bajom lehet abból, ha most jelentkezem bioszra, de aztán mégsem váltok szakot, mert nem akarok. Mindenki informálására: az ég világon semmi. Úgyhogy beadtam a jelentkezésem. Elvégre semmit sem kellett érte tegyek a 96%-os emelt biosz érettségim mellett. Pár hétig még visszhangzott a fejemben a biológia szak gondolata, aztán elfelejtődött.

A ponthatárok kihírdetése engem Horvátországban, egy folyón csónakázva ért utol. Villogott a telefonom, hogy új SMS-t kaptam. Megnyitottam, és ott állt benne a már jól ismert felvételi értesítés. Első reakcióm persze az volt, hogy felnevettem, majd elújságoltam a mellettem ülő családomnak a hírt, akik gratuláltak, majd megkérdezték, hogy akkor mi lesz?

És tényleg, mi lesz? Akkor azt válaszoltam, hogy semmiképp sem váltok szakot. Azóta viszont már nagyjából ötvenmillió különböző lehetőséget lejátszottam az agyamban, köztük ezt is, de nem jutottam közelebb a válaszhoz. Bizonytalan vagyok. Fogalmam sincs, mit kéne tennem. Hogy mi lenne a legjobb a számomra.

Az igazság az, hogy nem tudom, mit akarok az élettől, vagy hogy az élet mit akar tőlem. Továbbra is érdekel a pszichológia, és ha elgondolom, hogy egyszer klinikai szakpszichológusként dolgozhatok, tetszik az ötlet. Mindemellett borzasztóan vonzódom a humánbiológiához, és elszörnyít a tény, hogy mennyire le tud nyűgözni például egy igazi koponya. Emlékszem, ahogy ott kuporogtam a barátom ágyán, óvatosan forgatva a koponyát a kezemben, és irigyeltem azt a tudást, amit a barátom mutatott. Én is tudni akartam, hogy milyen üreg mire szolgál. Hogy hol futnak az idegek, és hol az erek.

Persze jogos kérdés, hogy akkor miért nem mentem orvosnak. A pszichiáteri hivatás látszólag lefed mindent, ami engem érdekel - test és lélek egyben. A helyzet az, hogy sosem gondolkodtam el komolyabban azon, hogy orvos legyek. Hiszen félek a vértől, rosszul vagyok tőle. Így pedig milyen orvos lennék? Valószínűleg még az egyetemet sem tudnám elvégezni miatta.

Ez mind szép és jó, csak az a bökkenő, hogy a barátom ugyebár medikus, így én napi szinten kapom tőle az "orvosis impulzusokat". Látom és hallom, hogy miket tanul, hogy miket él át, és bizony sokszor irigylem érte. A minap pedig ráébredtem valamire. Komplexusos lettem. Valahogy az év során olyannyira felértékeltem magamban az orvosi szakmát, hogy egyszerűen minden mást kisebbnek látok, ezáltal pedig magamat is. Ráébredtem, hogy bizonyos szinten hatással van rám az, hogy a barátom medikus, de nem tudom megállapítani, hogy mekkora szinten. Nem tudom elválasztani, hogy hol kezdődik a saját érdeklődésem, és hol az, hogy a barátom fontos számomra, és szeretnék vele közösen átélni dolgokat, emiatt pedig oda húz a szívem, ahol ő van. 

Azt viszont tudom, hogy ezt az egészet nem ő ültette el bennem, hanem alapból bennem volt - ezért olyan nehéz megállapítanom a határvonalakat. Mindig is érdekelt a biológia, azon belül pedig az emberi test. A pszichológiát is ezért választottam. A gólyatáborban is kihangsúlyoztam, hogy külön érdekel az idegrendszer és az agy működése. Csak az a kérdés, mennyire? Annyira, hogy inkább érdemesebb lenne szakot váltanom, és növényekről meg állatokról tanulnom, hogy egyszer majd elérjek a neurológiához és minden máshoz, ami igazán érdekel?

Csakhogy nem szeretnék szakot váltani. Bár jelenleg elég távol állok attól, hogy elégedett legyek azzal, amit a PPK nyújt nekem, de a pszichológiát nem szeretném elengedni. Most affelé tendálok, hogy megpróbálnék két szakot egyszerre vinni, csak az a helyzet, hogy abba valószínűleg belehalnék. A biológia elég tanulós, ott vagy tudsz, vagy nem. A pszichológia ennél rugalmasabb.

Nem tudom, hogy kéne jól csinálnom. Talán végezhetném a két szakot egymás után, de akkor meg ott lennék két alapdiplomával öt év múlva, teljesen hasznavehetetlenül. Őszintén nem tudom. Talán csak ki kéne várnom, míg MA alatt megkezdődik az igazi tanulás.

Az utóbbi egy hét alatt nem került ki új bejegyzés az oldalra, méghozzá azért, mert nyaralni voltam a családommal, és sajnos későn ébredtem rá, hogy írhatnék nektek előre időzített bejegyzéseket. Szombat éjszaka értünk haza, vasárnap pedig felruccantam Pestre egy kis piknikezésre pár szaktársammal, így hétfő volt az első igazán itthon töltött napom. Ma pedig sikerült megírnom a horvátországi beszámolót, amit most olvashattok is, ha kedvetek tartja.

Idén ismét a saját családommal volt szerencsém nyaralni, ugyebár tavaly a barátomékkal töltöttem el másfél hetet Olaszországban. Rólunk nyaralás terén azt kell tudni, hogy általában Horvátország az úti cél, azon belül is egy tengehez közeli kemping. Amióta csak az eszemet tudom, mi mindig sátorral jártunk nyaralni, és csak nagyon ritkán fordultunk meg apartmanokban vagy panziókban. Idén sem volt ez másképp: egy jól bevált helyet céloztunk meg, mégpedig Omis városát. Ezúttal azonban a barátom is jött velünk. 

Ennek pedig többszörösen is örültem, hiszen ő még sosem töltött el huzamosabb időt a szüleimmel, és még sosem volt velünk nyaralni. Ráadásul életében nem kempingezett még, én pedig szerettem volna, ha ezt a részét is megismeri az életemnek, hiszen számomra tényleg nagyon kedves dolog a sátrazás.

Estefele besétáltunk a városba és felmentünk a kalózvárba, ami nagyjából Omis egyetlen komoly látványossága. Pont jókor érkeztünk, ugyanis elkaptuk a naplementét, és fentről gyönyörűen lehetett látni, ahogy a Cetina folyó beletorkollik a tengerbe.

Ti mentek/mentetek valahova nyaralni? Ha igen, hova?