Hát mit ne mondjak, még mindig furcsa leírni egymásután ezt a két szót. Az ember nem túl gyakran tárgyalja együtt a kettőt - és még kevésbé szenved tőlük egyszerre. Kivéve, ha olyan hülye  döntésképtelen mazochista, mint én. Jelenleg mindkét szörnyeteggel a célegyenesben vagyok, szóval a hétvégén megengedtem magamnak egy kis bűntudat-mentes pihenést, és rövid úton eljutottam odáig, hogy nem is lenne rossz írni a blogra. Újabban egyre ritkábban érzem ezt, de valahogy nem érzem ezt gondnak: mostanában abszolút nem ezen van a fókusz az életemben.

De néha azért jól esik ide firkantani valamit, csak úgy magamnak. Már nem nagyon gondolom, hogy bárki is olvasná a bejegyzéseimet, de ha mégis, hát helló. Nem tudom, hogy miért vagy itt, vagy mit szeretnél olvasni, de ha tovább folytatod a bejegyzést, akkor egy 21 éves lányról fogsz, aki ezen a héten érettségizett kémiából, május végéig le kell adnia a szakdolgozatát az egyetemen, és mindennek a tetejébe nagyon sok gondolata van erről az egész helyzetről, amit itt akar kiírni magából.

Talán azt nem meséltem, hogy milyen fura érzés volt télen bemenni a régi gimimbe, és papírokat fénymásolni meg aláírni, hogy kérelmezzem az emelt szintű kémia érettségit, de lényeg a lényeg, eléggé az volt. Fura volt három év után ismét ott járni, ahol azelőtt hat évig nap mint nap jártam, és nagyon fura volt látni tanárokat és más iskolai személyeket, akik akkor már rég nem voltak az életem részei. Egyszerre éreztem magam nagyon kicsinek és nagynak is, egy oda nem illő, de régi jó ismerősnek. Na ezen a pénteken reggel fél nyolckor, amikor szinte beestem a terembe, ahova be voltam osztva, ugyanezt a furcsaságot éreztem. 

Természetesen senkit sem ismertem, holott biztos voltam benne, hogy páran az én régi gimimből kellett, hogy jöjjenek, és senki sem ismert engem. Hallgattam, ahogy körülöttem mindenki izgatottan-idegesen beszélget azzal, akit épp ér, és arra gondoltam, hogy basszus, mennyire más most ez, ahogy én itt ülök, mint három évvel ezelőtt. Akkor én is a legjobb barátnőmhöz fordulva vártam a vigaszt, hogy menni fog ez, én is a barátom kezét szorongatva vártam, hogy kezdjük már el. Annyira fura volt ezt kívülről megtapasztalni, ezt a nagy izgalmat és ünnepélyességet, főleg, hogy egyébként én is izgultam, csak másképp. Valahol egészen meghatott a helyzet hangulata. Közben meg kicsit ilyen regressziós élmény volt, ahogy hallgattam az ügyelő tanárnőt, amint elmondja a fontos tudnivalókat, mi meg kinyitjuk a feladatlapot, hogy minden oldalra felírjuk a személyes kódunkat. A legfurább viszont az a pillanat volt, amikor a mögöttem ülő lány hangosan megjegyezte, hogy ő már feladta az orvosit, jó lesz neki a pszichológia is, én meg ott kattogtattam a kis ELTE-s tollamat fél méterrel előtte.

Lényeg a lényeg, péntek délben szépen letettem a tollamat, borítékba tettem a feladatlapomat, és már vonultam is ki a teremből, reménykedve, hogy soha a büdös életbe nem kell több ilyen számolást megcsinálnom. (Amik amúgy elég nehezek voltak - szerintem a fiú, aki a leadás után hátrafordulva azt mondta a többieknek, hogy ő még ilyen nehéz kémia érettségit nem látott, nem volt messze az igazságtól) Elég közepesen sikerült amúgy, szóval nem nagyon bíztam el magam, hogy innen már egyenes az út az orvosira, de azért nem is érzem úgy, hogy reménytelen a dolog. A javítókulcs alapján nagyjából ott vagyok, ahol lennem kell. Szóval holnaptól ezerrel készülök a szóbelire, közben pedig ezerrel imádkozom, hogy aki az érettségimet javítja, az kedvesen teszi azt. Mást már úgysem tudok tenni érte.

A szakdogámmal meg ott tartok, hogy tegnap elkészítettem a védéshez a prezentációmat, úgyhogy mostmár elvileg minden kész, csak össze kéne raknom őket egy dokumentumba, és szépen beköttetni. Még várom a tanári értékelést, meg írnom kell egy tartalomjegyzéket, de az már tényleg csak ilyen kis semmiség. Május 31-ig kell leadnom, szóval van még időm. Utána pedig június közepén szóbeli meg védés, és végeztem mindennel. Na jó, csak majdnem mindennel.

Szóval haladok az életben. Lassan, de biztosan. Mert mindig van hova haladni, még akkor is, ha az ember egy kicsit visszafele kell sétáljon ahhoz, hogy aztán újra előrefelé tudjon menni.