Ma is körbesétáltam a kertet, mintha legalábbis abban reménykednék, hogy egyszer majd megtalállak valamelyik eldugott kis szegletében. Október elseje van, és süt a nap. Mennyire élveznéd! Biztos kint hevernél valahol a fűben, csukott szemekkel, egyenletesen szuszogó mellkassal. Még akkor sem zavartatnád magadat, ha a neveden szólítanálak, vagy odakuporodnék melléd. 

Még meg kell szoknom a gondolatot, hogy bárhogy is kereslek, bármerre is nézek a kertben, te már nem leszel ott. Nem fogsz a fenyőfa alatt összekuporodva aludni, nem fogsz elnyúlni a magasra nőtt fűben, és nem fogsz esténként a teraszajtó előtt megjelenni, hogy aztán addig nyüszíts, míg valaki be nem enged. Te már örökre a kert egy csendes, hátsó szegletében fogsz pihenni, ott, ahol annyit nézelődtél. 

Pénteken úgy jöttem haza, és úgy hagytalak ott a dokinál, hogy semmi baj nem lesz. Mert nem lehet. Persze mindannyian tudtuk, hogy ott van az a lehetőség is, hogy mi lesz ha... De én nem hittem benne. Már azon mosolyogtam, hogy milyen aranyosan fogsz kinézni a kis piros műtét utáni ruhácskádba, amit anya rendelt neked, és hogy mennyire utálni fogod először. Aztán jött ez a mondat: rossz hírem van önöknek. 

Még akkor sem hittem el, hogy ez fog történni. Akkor sem, amikor azt mondta az orvos, hogy el kell téged altatnunk. Csak néztem a kis testedet, a négy lábadat kikötözve, és néztem azt a hatalmas, véres valamit, ami tályog kellett volna legyen, de daganat volt. Hallottam a magyarázatot. Láttam, ahogy az orvos megmutatja apunak, hogy pontosan mi a probléma, hol az az ideg, amire ránőtt a daganat. Hallottam a jövődet is. Bénulás, fulladás. És hallottam a gép egyenletes pittyegését is. 

Minden erőmre szükségem volt, hogy a zokogásomon keresztül megkérdezzem, amputálhatjuk-e a lábadat. És minden remény kiszaladt a szívemből, amikor az orvos megrázta a fejét - nem érne semmit. Neked már sosem lesz jobb. 

Arra is emlékszem, hogy anya elrángatott az ajtóból, hogy ne nézzelek. Hogy ne lássam, ahogy ott fekszel, teljesen eszméletlenül, félrelógó nyelvvel, felnyitva. De nekem nem a látvány fájt. Nekem a veszteség fájt, a tudat, hogy téged többé innen már nem vihetünk haza. Az injekció előtt visszamentem hozzád, és remegő hangon megkérdeztem, hogy megsimogathatlak-e még egyszer utoljára. Odamentem hozzád, a fejedhez hajoltam, és elbúcsúztam tőled. Ott simogattalak, ahol csak értelek, és te szuszogtál, öntudatlanul és mélyen. Apa is ott volt velem. Ő is elbúcsúzott tőled, és később csendesen azt mondta, hogy felhorkantottál, amikor ő ott hagyott. Szoktál ilyet, horkantani álmodban. 

Egy padon ülve hallgattam, ahogy a gép egyenletes pittyegése néha kihagy. Egész testemben remegtem, de nem tudtam felállni, nem tudtam ott hagyni a rendelőt. Tudnom kellett. Hallanom kellett, ahogy a szíved leáll. Nem tudom miért, de akkor és ott úgy éreztem, muszáj veled lennem a végsőkig. Folyamatosan a kezeimet néztem, az ujjaim idegenek voltak és fehérek, remegtek. Hallgattam. 

Aztán abbamaradt a pittyegés.