Amiről pedig szerettem volna írni, az nem más, mint a nyári gyakorlatom, meg talán egy picit az azt megelőző vizsgaidőszak és karantén. Szóval. Orvosin kötelező az első év után valamilyen osztályon eltölteni egy egy hónapos ápolástan gyakorlatot, ahol igazából a nővérek munkáját figyeled meg és segíted. A covid miatt ez most 3 hétre lett nekünk rövidítve, én ezt az időt egy pszichiátrián töltöm. És hogy mi a feladatunk? Javarészt alap betegellátási dolgok, így pl. etetés, itatás, betegek mozgatása, ágyazás, gyógyszerezés, vérnyomás, vércukor és oxigén szaturáció mérése, infúziózás, vérvétel, injekciózás, stb. Az utóbbi kettő azért elég ritka, én eddig egyetlen egyszer szúrtam vénát, akkor is nagyban segített a főnővér, injekciót meg még sosem adtam be. Az infúziónál is inkább csak kisebb dolgokban segítettem, hogy összeállítás, átmosás, kivétel, stb, branült nem szúrtam. (Azt annyira nem is akarok, elég trükkös dolog tud lenni, főleg az öregebb betegeknél, és hát nyilván ők azok egyedül, akiknek kell infúzió a mi osztályunkon.)

Összeségében elég nyugodt az életünk, napi 8 órában vagyunk ott, reggel 7-től délután 3-ig, és sokat ülünk. Néha vannak izgalmasabb dolgok, mint például EKG készítés vagy ETC terápia, egyszer pedig egyedül vettem fel beteget az osztályra, szóval ezt is kipipálhatom. Párszor még vizitre is belógunk, ami szintén szinesíti a napot. A nővérek és ápolók többnyire kedvesek velünk, bár van pár kiégett, inkompetens alak, és sajnos sokszor látunk olyat, amitől kikerekedik a szemünk. A betegek cukik (már akik kommunikálnak velünk), sok vicces és szívmelengető sztorit gyűjtöttem össze már két hét alatt is. Persze bőven van ezek mellé szomorú történet is, de hát azt hiszem ez nem meglepő egy kórházban, főleg egy pszichiátrián. 

Azért írok amúgy erről, mert igazándiból ez az első komolyabb találkozásom az egészségügyi ellátórendszerrel úgy, hogy nem a beteg oldalról nézem azt, és mint ilyen, elég nagy jelentőséget tulajdonítottam neki már az első perctől fogva. Igazából borzalmasan sok félelmem volt a dologgal kapcsolatban: féltem, hogy nem leszek elég kompetens, hogy ügyetlen leszek, hogy nem fogom bírni a vérvétel és egyéb "komolyabb" beavatkozásokat (mert amúgy én rosszul vagyok a vértől), de ezekkel kapcsolatban kellemeset csalódtam. Nem azt mondom, hogy az emberek szurkálásában felfedeztem új szenvedélyemet, de azért képes vagyok megcsinálni. Tartok tőle, de nem a vér miatt, hanem mert nem szeretek fájdalmat okozni az embereknek, és ha ezeket elrontja az ember, az bizony komoly kellemetlenséggel jár a beteg számára. Szóval rájöttem, hogy közel sem rettegek annyira a vértől, mint azt gondoltam - legalábbis magában a látvány nem zavar, szóval egy műtéten szerintem nem lenne bajom, engem az zavar, ha közben a vérhez látható szenvedés társul. 

Magammal kapcsolatban tehát kellemesen csalódtam. Ami pedig a legjobb (és legmeglepőbb) az egész gyakorlatban, az a társaság. Szerencsére nem egyedül vagyok az osztályon, velem van még két fiú csoporttársam, akikkel eddig amúgy nem igen beszélgettem, plusz egy lány az évfolyamról, akit most gyakorlaton ismertünk meg. (Rajtuk kívül még külföldi orvostanhallgatók is voltak, plusz van egy harmadéves ápolástan hallgató is Romániából, aki borzasztóan aranyos). Mindenki szuper jófej, viccesek és végtelenül aranyosak, egyszerűen imádok velük együtt dolgozni. Komolyabb dolgokról is jól el lehet velük beszélgetni, és ami még királyabb, hogy mindannyiukat érdekli valamennyire a pszichiátria. Konkrétan egyikőjük pszichológiát akar az orvosi mellett végezni, merthogy az szakmailag hozzátenne a tudásához, a másik pedig jövőre már TDK-zik az intézetnél. 

Lényeg a lényeg, borzasztóan jól esett most ezt megtapasztalni, hogy ilyen is lehet egy csapatban dolgozni. Az orvosi szakmával kapcsolatban ugyanis ez volt a másik nagy félelmem, hogy bármennyire is fontos lenne a csapatmunka, valahogy az nem valósul meg rendesen - elcsúszik a kommunikáció, megy az áskálódás egymást háta mögött, a tagok nem tisztelik és segítik egymást, stb. És nem azt mondom, lehet, hogy sok helyen ez a valóság (nálunk se 100%-os ez a dolog azért az osztályon...), de reményt ad, hogy talán a következő generáció már jobban fogja ezt csinálni. Hogy mi jobban fogjuk ezt csinálni. De persze én hajlamos vagyok idealizálni dolgokat, szóval fene tudja.

Amire még jó volt ez a gyakorlat, az az, hogy megerősített abban a tudatban, hogy én bizony betegekkel akarok dolgozni, segíteni akarok. Hiszem azt, hogy többnyire azt kapod vissza, amit te adsz nekik - ha tisztelettel, szeretettel és megértéssel fordulsz a betegek felé, akkor előbb-utóbb te is ezt fogod visszakapni. És ez egy csodálatos dolog.