Sikerült elég megtévesztő címet választanom annyiból, hogy bár a bejegyzésben tényleg erről lesz szó, a felhangja inkább személyes lesz, mintsem oktató jellegű. Persze elsőként az alapvető különbségek oldaláról közelítem meg a két szakmát, tisztázva, hogy mi az egyik, és mi a másik, és mégis miért hasonlítanak annyira egymásra. Utána viszont kifejtem az én álláspontomat is a dologgal kapcsolatban, és elmesélem, hogy nekem mégis milyen vonatkozásban fontos ez a téma. Jelenleg ugyanis elég aktuális.

Mi a különbség?

Az első és egyben leglényegesebb különbség a két szakma között az a háttér, amiből a tudást merítik. A pszichológia hazánkban jelenleg a bölcsészképzés része, aminek érvényességéről ugyan lehet vitatkozni, de most nem ez a lényeg. Pszichiáternek viszont csak úgy mehet az ember, ha előtte kijárta az orvosit, ami így egy merőben más gyökeret biztosít ennek a szakmának. Ez a különbség leginkább ott mutatkozik meg, hogy míg a pszichiáter felírhat gyógyszert, addig a pszichológus nem, mindegy, milyen szakképesítése van. Persze a hangsúlyok is mások, és teljesen másfajta orientációt igényel a két szak, de ez a végeredményen kevésbé látszik.

Nagy különbség még a képzés felépítése is. Egy pszichiáter 6 évet tölt az orvosin, majd további 5 évet a pszichiátriai szakképzésen. Ez tehát mindössze 11 évnyi tanulás, és csak ezután mondhatja el valaki magáról, hogy pszichiáter. Ha valakinek úgy tartja kedve, erre még a pszichoterapeuta képzést is ráépítheti, ami még plusz 2 év, más szakorvosnak pedig 3 (igen, bármilyen orvos elvégezheti ezt a szakképzést...). A szakorvos képzést egyébként ha jól tudom, az állam finanszírozza, így csupán a pszichoterapeuta szakképzésért kell fizetniük azoknak, akik ezt még pluszba el akarják végezni. 

A pszichológus képzés több lépcsőből áll. Vegyük a pszichiáterhez legközelebb eső pszichológust, a klinikait! Először is szükség van hozzá egy BA diplomára, ami 3 év alatt szerezhető meg, utána következik az MA diploma, ami még 2 év. Ez viszont még édeskevés, erre még el kell végezni egy klinikai szakpszichológus képzést, ami viszont nem államilag támogatott. Illetve a SOTE-n biztos van lehetőség támogatott hely pályázására, csak az a probléma, hogy ebből jelenleg összesen 4 van. A szakképzés egyébként 4 évet ölel fel. Ez összesen 9 év, amire szintén ráépíthető még a 2 éves pszichoterapeuta képzés.

Mi a hasonlóság?

Ha maradunk a klinikai szakpszichológusnál, akkor kijelenthető, hogy mindkét szakma a pszichés megbetegedésekkel foglalkozik, csak kissé más mélységekben és megközelítésben. Diagnosztizálnak, gyógyítanak, emberekkel foglalkoznak. Mindketten működhetnek terapeutaként, és gyakran együtt is dolgoznak a betegek kezelésében. Magánpraxist is ugyanúgy nyithat egy pszichológus, mint egy pszichiáter, ez csak pénz és elhatározás kérdése. Az alkalmazott terápiás módszerek is ugyanazok, csak a pszichiáter még kiegészítheti azokat gyógyszeres kezeléssel, ha úgy ítéli jónak. A súlyosabb személyiségzavarok kezelését ezért inkább a pszichiáterek végzik.

Oké, de mi az én problémám?

Az, hogy már megint elbizonytalanodtam, hogy vajon jó helyen vagyok-e. Igen, igen, meg lehet tapsolni, múlt évben ilyenkor ugyanezt csináltam a biológia szakkal - még jelentkeztem is, csak aztán nem mentem el a képzésre. Idén pedig sikerült kitalálnom, hogy talán orvosira kellett volna mennem. 

És hogy hogy jött most ez nekem? Jelenleg a másodévet taposom pszichológián, és még mindig nem érzem elég nagy kihívásnak a dolgot. Olvasni kell, és azt sokat, de nagyjából ennyi. Meg természetesen vannak olyan tárgyaim, amiken legjobb esetben is csak mosolyogni tudok, hogy ez meg mi, ezt nevezzük mi tudománynak? Persze emellett ott van az is, hogy egyes órákat kifejezetten élvezek, és látom az értelmüket, de valahogy mindegyikben van egy kis homályosság. És ez zavar. Na meg hiányzik a biológia.

Így gondolkodtam el azon, hogy tulajdonképpen miért is nem jutott eszembe soha, hogy pszichiáternek menjek. Hiszen ez az igazi kettő az egyben szakma, a biológia és pszichológia együttese! Persze az orvosi nem csak ebből áll, ott van a fizika és a kémiai is, amik ugyan kevésbé érdekelnek (a fizikától egyenesen rosszul vagyok), de azért azokat is elviselhetőnek tartom. Sőt, a kémiát kifejezetten élveztem, míg volt szerencsém tanulni, csak aztán tizenegyedikben nem mentem faktra, így ez egy rövid ismertség volt a részemről.

Úgyhogy pár hete most ezen tépődöm, hogy lépjek-e vagy sem. Mindkét oldal mellett bőven van érvem, és egyszerűen fogalmam sincs, hogy a jövőm szempontjából melyik lenne az okos döntés. Az orvosiban az vonz, hogy mindenképp kihívás lenne a számomra (talán túl nagy is...), valamint ott bőven lenne biológia. Meg aztán azt egy sokkal biztosabb jövőképnek érzem: bármennyire is szar a magyar egészségügy, orvosra szükség van, és az elhelyezkedés szinte biztos. Az más kérdés, hogy pszichiáterként milyen esélyeim lennének, de még az is biztosabb helyzetnek tűnik, mint a pszichológus diploma. Fogalmam sincs, mennyi klinikai pszichológusra van szükség itthon, vagy hogy lenne-e elég kliensem, ha praxist nyitnék. 

Viszont azt is figyelembe kell vennem, hogy már másfél évet lehúztam pszichón, és az alap még egyszer ugyanennyi, aztán csókolom, mehetek MA-ra. Ahol már választhatok klinikait, ami talán számomra érdekesebb és relevánsabb tudással szolgálna, mint ez a három évnyi tötyörgés. Hangsúly a talánon. Ezzel szemben orvosin ilyesmi csak az ötödévben kerülne szóba, ami még szintén baromi sok idő. Persze ott sokminden más is érdekelne: a sejtbiológia, az anatómia, a patológiák és kezelésük, a farmakológia, és még egy kicsit a biokémia is.

Ami még rettentően nagy hátránya az orvosinak, az a kémia érettségi. Nekem ugyebár ilyesmim nincs, és ha át akarnék menni, a legjobb az lenne, ha következő félévben passziváltatnék, jelentkeznék kémia érettségire, és szépen megcsinálnám. Fél év alatt. Úgy, hogy tizedik óta nem tanultam egy betűnyi kémiát se. Nem lehetetlen, de nagyon melós, főleg, hogy mellette dolgoznom is kéne, mert azért fél évet csak úgy nem szeretnék elcseszni az életemből.

Mondjuk az is ott van azért, hogy viszonylag hamar szeretnék családot alapítani, az pedig nem tudom, hogy mennyire összeegyeztethető az orvosi hivatással. Ja meg pont ma beszéltem egy szaktársammal, aki két év után hagyta ott az orvosit, és ő nagyon szidta az ottani tanárokat, hogy emberszámba sem vesznek, kutyának néznek, megtörnek, stb. Igazság szerint a barátomtól sem hallok sokkal jobbakat, de azért amiket ő mondott, az jobban megrémítet. Nem tudom, hogy bírnám-e ezt a lelki terrort hat éven keresztül...