Első hét, utolsó év

by - Sunday, September 16, 2018


Hivatalosan is végzős egyetemista vagyok. Ez többek között azt jelenti, hogy már csak két félév, és kézhez kapok egy diplomát. Elég felfoghatatlan gondolat ez még számomra, főleg azért, mert nem érzem úgy, hogy nagyon megdolgoztam volna érte, vagy hogy lenne egy szolid szakmai tudás mögöttem. Persze ezért leginkább a képzés felépítése a felelős, vagyis az, hogy pszichológián egy alapdiploma kb. semmit sem ér, nincs mögötte semmiféle szakmai tapasztalat vagy gyakorlat, csak midenféle elmélet, aminek a fele teljesen irreleváns, a másik fele pedig könnyen felejthető. Mondjuk számomra sajnos minden az. Kíváncsi leszek a diplomaosztóra, hogy majd ott hogyan fogom érezni magam, de nem számítok nagy durranásra. Még normális köpenyünk meg kalapunk sem lesz.

Egyébként javarészt izgatottan várom ezt az utolsó évet, még ha a bevezetőből nem is ez jön le. Egyrészt mégiscsak diplomát fogok kapni, másrészt végre elérkeztünk a képzés izgalmasabb részéhez - ebben a félévben végre van klinikai gyakorlatom, és végre emberek közelébe kerülhetek. Ez azt jelenti, hogy a félév során háromszor ellátogatok majd egy kórház pszichiátriájára, ahol a pszichológus, aki alá tartozni fogok, kijelöl számomra egy beteget, akivel egy első interjút kell felvennem. Nagyon-nagyon várom már, hogy belekóstolhassak ebbe a világba, és hogy a két szememmel láthassam, milyen az élet egy pszichiátrián, egy kórházban. Hogy milyen beteg embereket ellátni, milyen velük foglalkozni, milyen őket segíteni. 

Őszintén, sokat várok ettől a gyakorlattól. Kicsit már túl sokat is, mert jelenleg úgy érzem, hogy ez az élmény fogja eldönteni, hogy merre megyek majd tovább. Illetve ez a félév. Februárban le kell adnom a jelentkezésemet, és én még most is csak bizonytalankodom, amikor valaki megkérdezi, hogy mégis mit akarok kezdeni magammal a jövőben. Utálom ezt, de nem tudom, hogyan tudnék ellene tenni. Illetve sejtem, de eddig nem megy valami jól ez a dolog. Igyekszem haladni, és igyekszem kiismerni a saját vágyaimat és erősségeimet, de annyira nehéz ezt egyedül kibogozni... fárasztó és félelmetes. Ez egy hosszú folyamat, és néha úgy érzem, hogy én túl későn kezdtem el foglalkozni vele, és késésben vagyok. Késésben vagyok azokkal szemben, akik már 18 évesen is sziklaszilárdan tudták, hogy mit akarnak az élettől, és minden tervük kész van a jövőre nézve.

Mindegy, erről külön bejegyzést írhatnék, de most nem az én lelkiválságom a téma, hanem az egyetem és az utolsó évem. Szóval mesélek az első hetemről - az első olyan hetemről, amikor egyszerre dolgoztam és tanultam is. Az egyetemen alig van már órám, a munkahelyemen pedig nagyjából 20 órát sikerült lehúznom a héten, szóval a balansz egyelőre jó: még szabadidő is bőven jutott, például kedden voltunk bulizni, csütörtökön a barátommal voltam, pénteken pedig egyáltalán nem dolgoztam. Az egyetemi óráim egyébként ígéretesek, már legalábbis azok, amikre be is tervezek járni. A klinikai gyakomon kívül van még kognitív pszichó gyakom, munkapszichológiám, neurológiám, és két műhelymunkám. A félév végén vár rám egy szigorlat meg pár vizsga, de ennyi. Az utolsó félévem még ennyire sem lesz megerőltető.

Ami még ezzel a félévvel kapcsolatos, és izgalmas, az az, hogy lehet lesz lehetőségem egy neurológiai osztályon önkénteskedni októberben és novemberben. Ez egyrészt remekül illik az érdeklődési körömhöz, másrészt remek szakmai tapasztalat, harmadrészt kórház és kórházi környezet. Ez egy olyan lehetőség lenne, ami segítene nekem eldönteni, hogy mi a fenét is akarok a jövőmtől, úgyhogy ha lehet, mindenképp élek majd vele.

Nektek hogy telik a tanítás első hónapja? Mennyire lesz nehéz az idei évetek?

You May Also Like

0 comments