Ahogy az előző bejegyzésben is említettem, első visszatérős posztomnak ezt a rövidke összefoglalót szántam arról, hogy mi történt velem az elmúl hónapokban, hol tartok most, és hol voltam eddig. Egetrengető változások (szerencsére vagy nem szerencsére) nem történtek az életemben, úgyhogy ez sajnos most nem az a bejegyzés lesz, amiből kiderül, hogy szakítottam a barátommal, kidobtak az egyetemről és elköltöztünk a családdal Amerikába. Szóval nagy hírekre ne számítsatok, de azért velem sem állt meg az élet február óta, úgyhogy van miről mesélnem.

Elsőként talán az egyetemmel kezdeném a dolgot, mert végülis úgy hagytam itt a blogot, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a pszichót és váltok másra (vagyis orvosira). Igaz, erről még régebben írtam, egy olyan bejegyzésben, amiben a pszichiáter és a pszichológus szakmát hasonlítottam össze (ha érdekel, itt megtalálod), de a téma még mindig aktuális, úgyhogy elsőként talán azt közölném veletek, hogy nem, nem váltottam szakot. Ennek több oka is van, az egyik legnagyobb pedig a hatalmas mértékű bizonytalanságom, minden létező irányba. Szar ezt így beismerni, mert ez egy nagy hibám, és mindig is az volt, de hát istenem, ez van. Sosem voltam a határozottság példaképe. Persze ezen kívül azért sokat gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy túl nagy ára van a szakváltásnak (szószerint is), és túl nagy az esélye annak, hogy nem bírnám a sok stresszt, ami az orvosival jár.

Szóval jelenleg (majdnem) harmadéves pszichológustan-hallgató vagyok, de ez persze nem jelenti azt, hogy mágikusan eltűnt minden kételyem és problémám. Mert nem. Most viszont az a cél, hogy szépen lediplomázok, és utána meglátom, hogy mit akarok. Nagy eséllyel megyek tovább klinikai MA-ra, aztán onnan még tovább neuropszichológusnak/klinikai szakpszichológusnak, de egyre jobban érlelem egy második (illetve úgy már harmadik) diploma gondolatát is. Ha viszont ilyenem lesz, ez valószínűleg valami külföldi képzés lesz, mert itthon nincs olyan képzés, ami engem igazán érdekelne a pszichón és az orvosin kívül.

Addig is a biológia és neurológia iránti szeretetemet igyekszem majd úgy kielégíteni, hogy ilyen témájú könyveket olvasok (regényeket és tankönyveket egyaránt), és már van egy egész listám ilyen kötetekről, szóval egész nyáron el leszek látva olvasnivalóval. Gondolkodom, hogy megveszek egy neuroanatómiás könyvet is, hogy abból tanulgassak a szabadidőmben, találtam is egy nagyon tetszetőset, csak az a problémám, hogy ez angolul van, és nem tudom, mennyire érteném meg angolul a szaknyelvet. De letöltöttem, szóval majd kicsit beleolvasok és eldöntöm. Ha más nem, megkérem a barátomat, hogy ajánljon valamit ő.

És ha már a barátom. Valamelyik bejegyzésemben írtam, hogy szegény az utóbbi félévet passziváltatta, mert nem volt más lehetősége - kvázi fél év kényszerpihenőre került. Az utóbbi hónapokban tehát leginkább otthon tartózkodott, és csak nagy ritkán jött fel hozzám Pestre. Eleinte aggódtam is, hogy talán így még kevesebbet fogunk találkozni, de ennek pont az ellenkezője történt: az elmúlt fél évben szerencsére nagyon sokat voltunk együtt, és csomó közös programunk volt. Ez nyilván igen pozitív hatással volt a kapcsolatunkra, mert ezáltal a köztünk lévő kommunikáció is sokkal folyamatosabb és szabadabb lett, valamint a feszültségek száma is drasztikusan lecsökkent.  Persze a barátom szomorú volt a passziváltatása miatt, de szerintem valahol még jót is tett neki ez a félév szünet és kikapcsolódás. Reményeim szerint így majd szeptembertől újult erővel veti bele magát a tanulásba, és ezúttal legyűri az összes akadályt, amivel szembe kell néznie. Tudom, hogy képes rá, úgyhogy nem aggódok miatta nagyon.

Ennyit a párkapcsolatomról. Jelenleg nagyon boldog vagyok, és már alig várom, hogy egy hét múlva elutazzunk Lisszabonba, ami az első kettesben töltött nyaralásunk lesz. Kíváncsi vagyok, hogy miket tartogat számunkra az a négy nap. (Reményeim szerint csupa jót.)

Máskülönben pár hete voltunk Koppenhágában, ami egy nagyon király élmény volt, habár jó drága - erről majd egy külön bejegyzésben írok. Áprilisban egy hétvégét a szüleimmel Szlovéniában töltöttünk, a Bled-tó mellett kempingeztünk. Még az enyhén rosszidő ellenére is nagyon élveztem, főleg, hogy már évek óta nem volt ilyen programunk, ahol csak mi hárman lettünk volna. Jó érzés volt egy kicsit csak velük lenni, mint régen. 

És ennyi. Más nagyobb történés nem esett az életemben. Esetleg még annyi, hogy tegnap jelentkeztem egy céghez HR gyakornoknak, de még nagyon az elején vagyok a procedúrának, szóval meglátjuk, mi lesz belőle. Ha ügyes vagyok és felvesznek, akkor szeptembertől majd náluk fogok dolgozni az egyetem mellett. 

Remélem nektek is jól telt az elmúlt fél év, és hogy boldogan töltöttétek az utóbbi hónapokat! Ha szeretnétek, meséljetek nekem ti is kommentben, én szívesen meghallgatok bármilyen történetet! :)

Az utolsó bejegyzésem alatt február 11-e van feltűntetve, mint dátum. Akkor posztoltam utoljára ide. Ez nagyjából fél év kihagyást jelent, öt vagy hat hónapnyi csendet és ürességet. Egyetemi léptékkel nézve ez egy egész félév, vizsgaidőszakkal és mindennel egybekötve. Hosszú idő. Olyannyira hosszú idő, hogy nagyjából egy hónapja már csak azért nem írtam ide, mert egyszerűen nem tudtam, hogy miként is lehet innen tovább lépni, és hogy egyáltalán lehet-e?

Egy ideig új blogot akartam kezdeni, új címmel és új kinézettel, de amikor tényleg eljutottam odáig, hogy megalkottam az új blogot, valahogy nem tetszett a csupaszsága. Pedig azt hittem, hogy majd ez lesz a legvonzóbb: tabula rasa, a teljesen üres lap. De hiányzott a Köztes Helyek, hiányzott a felépítése, és az a sok bejegyzés is, ami már a név mögött volt. Ami már az enyém volt. Szóval úgy döntöttem, ennyi idő után is vissza lehet térni, és ennyi idő után is lehet új bejegyzést írni, még akkor is, ha ez nehéz és furcsa.

Így hát most itt vagyok. Még nem tudom, hogy meddig és milyen formában, mert azért szeretnék változtatni pár dolgon - például azon, hogy mikről posztolok, de lehet még a blog címe is változni fog. Szerettem és még mindig szeretem a Köztes Helyek elnevezést, mert nagyon közel áll a szívemhez, de lehet, hogy jót tenne nekem és a blognak is egy kis vérfrissítés. Még az is lehet, hogy a régi bejegyzéseket is eltűntetem, vagy talán kiválogatom azokat, amiket szeretnék megtartani, a többit pedig elérhetetlenné teszem. Nem tudom pontosan. Azt tudom csak, hogy szeretném folytatni a blogolást, valahol, valamilyen formában. Jelenleg itt. Meglátjuk, hogy ez mennyire működőképes.

Na és hogy miért nem írtam az elmúlt fél évben? Többnyire azért, mert nem éreztem szükségét. Nem volt sem kedvem, sem megosztásra érdemes témám, és inkább teljes mértékben a saját életemre fókuszáltam. Nem mintha a blogolás annyira sok időt elvett volna tőlem, de kellő mennyiségű odafigyelést és munkát azért igényelt, amit az elmúlt hónapokban inkább félretettem. Most viszont szeretném újra elővenni. Szeretnék kicsit több kritikát és ajánlót hozni, legyen szó könyvekről, sorozatokról vagy szépségápolási termékekről, és szeretnék több saját irományt is megosztani veletek. Egyelőre ez a terv.

A következő bejegyzés egy life update lesz, hogy akit még érdekel, az tudja, mi a helyzet velem és épp merre járok/jártam, aztán lesz egy beszámoló Koppenhágáról (egy hete még ott voltam), és szerintem fokozatosan elkezdem megosztani pár régebbi novellámat/egypercesemet a blogon. Szóval ez vár ránk a közeljövőben! :)

Azok pedig, akik végigolvasták ezt a bejegyzést, vagy az eltűnésem ellenére is kíváncsiak még a blogra, fogadják szívem minden szeretetét! Tényleg. Nagyon sokat jelent számomra mindenki, aki bármilyen okból, de veszi a fáradtságot arra, hogy elolvassa a pötyögéseimet, szóval köszönöm! Nagyon királyak vagytok.

A legtöbb egyetemista már egy hete a tavaszi félévet szenvedi, de nálunk még nem kezdődött el a móka, mert mi valamilyen titokzatos okból kifolyólag mindig egy hetes csúszásban vagyunk a többiekhez képest, fene tudja miért. Úgyhogy nekem hétfőn lesz az első napom, ami azt is jelenti, hogy ma fájdalmas búcsút mondhatok a vizsgaidőszak végi majdnem három hetes pihenésemnek. Előre érzem, hogy nehéz lesz. Már épp kezdtem beleszokni a kellemes semmittevés és szórakozás világába.

Nem mintha annyira sok értelmeset és hasznosat csináltam volna az elmúl hetekben, de annyira jól esett egy kis nyugalom, mint éhezőnek a falat kenyér. Végre azt olvashattam, amit akartam, és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül nézhettem youtube videókat, filmeket és sorozatokat. Továbbá még kapóra is jött ez a kis szünet, mert 31-én átestem azon a kisebb műtéten, amiről már egy előző bejegyzésben is szóltam, és most a doki rendeletésre 3-4 hétig nem szabad megerőltetnem magam. Ami azért mókás, mert a bőröndömet sem cipelhetem magamnak, így mindig kell legyen mellettem valaki, aki viszi helyettem, ha épp arról van szó. 

A műtétről amúgy annyit, hogy mivel ez volt életem első ilyen kaliberű orvosi beavatkozása, azért paráztam rendesen, még úgy is, hogy egyébként tudtam, hogy az egész teljesen rutinszerű, tíz-tözenöt percig leszek csak altatásban, este pedig már mehetek is haza. Persze az aggodalmam felesleges volt, minden rendben ment, és az altatás sem olyan félelmetes élmény, habár kétségtelenül érdekes. A műtő volt egyedül para, egyrészt azért, mert még ébren voltam, amikor leszíjjaztak, másrészt meg a dokik simán elbeszélgettek a fejem fölött arról, hogy mit csinálnának épp szívesebben, mint a kórházban való gürizést, és az valahogy... kellemetlen volt. Több szempontból is. De minden rendben ment, és este hatkor már otthon is ücsörögtem a saját ágyamon, a családom körében.

Azóta pedig tényleg szót fogadtam a dokinak, és nagyokat pihentem. Sokat voltam a barátommal, ami nagyon jó volt, PS4-eztünk, társasoztunk és még sütöttünk is, sőt, a kutyusukat is elvittük sétálni. Ami nemcsak kellemes élmény volt, hanem hasznos is, mert pár hónapja új helyre költöztek, és egész idáig fogalmam sem volt, hogy néz ki a környékük, vagy úgy egyáltalán a falujuk. Pedig egész aranyos helyen laknak.

Visszatérve az egyetemi témára, sikerült úgy-ahogy jól felvenni az óráimat, bár van két ütközésem, ami nem kifejezetten tetszik, mert az egyik a klinikai bevezető órámmal ütközik (két hetente, de akkor is, ez számomra egy kifejezetten fontos előadás lenne), szóval azt lehet, hogy még leadom. Maga az órarendem annyiból jó, hogy egyik nap sem kell kora reggel kelnem, és továbbra sincs annyi órám, hogy belepusztuljak. Főleg, hogy az óráim java mostmár csak gyakorlat, ami egyrészt izgalmas és király, másrészt fura is, mert ezek ilyen... mozaikok a pszichológiából, vagy hogy is mondjam, sokkal kisebb témák, mintha egy-egy nagyobb területről lennének kiragadva. Így például: addiktológia konzultáció, az evés lélektana, pszichopátiás vonatkozások és önkontroll funkciók serdülőkorban, stb. Jelenleg egyébként az egészségpszichó és klinikai bevezető óráimat várom a legjobban, meg a két hétfői módszertan gyakorlatomat (csecsemő és gyermekvizsgálatok, meg neuropszichológia és teljesítménymérés).

Ez a félév egyébként sok tekintetben fura lesz. A legnagyobb változást az fogja jelenteni, hogy az egyik legjobb egyetemi barátnőm már nem lesz ott velem az órákon, nem fogunk együtt unatkozni és nevetgélni. A másik nagy változás az, hogy sajnos a barátom passziváltatott ebben a félévben, ami azt jelenti, hogy nem lesz ott velem Budapesten, és valószínűleg, hogy csak hétvégente tudunk majd találkozni. Ami egyrészt jó, mert több együtt töltött időt jelent, másrészt viszont nehézkes is, mert így össze kell majd szerveznem ezt az extra egyetemi programokkal és a családommal. Még nem tudom, ez hogy fog alakulni.

Összeségében vegyes érzelmekkel várom ezt a félévet. Remélhetőleg nem lesz olyan sűrű vizsgaidőszakom, mint a mostani, de azt hiszem több dolgom lesz, mint előző félévben. Amit egyébként nem bánok, mert mindig ezen nyűglődőm, hogy nincs mit csináljak, nincs elég feladat az egyetemen (mondjuk abból most sem várok sokkal többet...), de meglátjuk. Elindulnom mindig nehéz. 

Rég volt már ajánlós bejegyzés a blogon, engem pedig inspirált a vizsgaidőszak láblógatós szakasza, hogy halálra olvassam és sorozatozzam magam, szóval úgy gondoltam, a kellemeset a hasznossal elv alapján hozok nektek egy új bejegyzést, pár olyan kedvens sorozatommal, amiket többek között pszichológiai szempontból is érdekesnek tartok. Tervezek még ehhez hasonló bejegyzéseket írni filmekkel és könyvekkel is, már ha van rá igény, valamint szeretnék egy második sorozatos részt is, mert még jópár ötletem van arra, hogy mit lehetne ide gyűjteni. Én mindenesetre szívesen írok ilyen témájú ajánlókat. Remélem, hogy ti pedig ugyanolyan szívesen olvassátok majd őket! :)

Na de lássuk is, hogy milyen sorozatok vannak terítéken!

MR. ROBOT

Egy régebbi bejegyzésemben már írtam erről a brilliáns sorozatról, amit azóta is követek és imádok, de az elmúlt napokban annyira a hatása alá kerültem, hogy egyszerűen lehetetlenség lett volna kihagynom ebből a listából. (Igazság szerint az egész bejegyzést, valamint a felismerést, hogy engem leginkább a pszichológiai témákhoz köthető alkotások fognak meg, ez a sorozat inspirálta.) És hogy miről is szól a Mr. Robot? Elliot Aldersonról, az ő sötét kis világáról, a technológiáról és a társadalomról. Elliot egy kiberbiztonsággal foglalkozó cégnél dolgozik, másodállásban viszont igazságosztó hacker, aki belekeveredik a hatalmasok játszmájába. Ő narrálja a történetet, amiben mi nézők, mint képzeletbeli barátai vagyunk jelen. Elliot állandóan beszél hozzánk, együtt gondolkodik velünk, és néha segítséget is kér tőlünk, ami máris sokat elárul arról, hogy pszichológiailag miért érdekes eset (ő is, meg a sorozat is). 

A sorozat erőssége a történetben ügyesen elhelyezett, igazán kiszámíthatatlan csavarok, amik egyre csak bonyolítják Elliot (és az egész világ) helyzetét. A szereplők egytől-egyig megérnek egy külön misét, olyan jók és annyira elcseszettek. A sztori tele van emberi sötétséggel, néha pedig szépséggel is, ami csak még valóságosabbá teszi a sorozatot, egyszóval tökéletes az egész. 

Pszichós szemmel: Nyilvánvalóan Elliot Alderson karaktere a legérdekesebb ebből a szempontból, ugyanis szegény Elliotnak sok problémája van, és ezek közül majdnem az összes mentális: szorong, depressziós, téveszméktől szenved, problémái vannak az emlékezetével is, és valószínűleg paranoiás. Ez a kórkép alapvetőleg megbízhatatlan narrátorrá teszi Elliotot, ami extra csavart ad a sorozatnak. Azonban a többi szereplő is érdekes eset, különösen Tyrell Wellick, akire érdemes az elejétől fogva figyelni, aztán ott van Angela, aki olyan változásokon esik át, hogy félelmetes. (Basszus, nem gondoltam bele, hogy mennyire nehéz erről a sorozatról úgy írni, hogy ne spoilerezzek el semmit.)

Itt még sosem említettem, hogy mennyire szerelmes vagyok az NBC Hannibal című sorozatába, pedig az egyik örök kedvencemről van szó. Egy pillanat alatt zsebre vágott a csodálatos és egyben szörnyűséges hangulatával, meg a hátborzongatóan tökéletes látványvilágával. A sorozat minden egyes jelenete pontosan meg van tervezve, és minden vizuális hatásnak finom jelentése van, ami eszméletlenül sok réteget ad hozzá az amúgy is bonyolult történethez. Persze itt nem maga a főszál a bonyolult, hiszen számunkra az elejétől fogva egyértelmű, hogy Dr. Hannibal Lecter a nagy gonosz, aki után az FBI - és így a sorozat másik főszereplője, Will Graham is - nyomoz. Jól ismerjük már a kannibalizmusra vetemedő pszichiáter történetét.

Az NBC Hannibal Thomas Harris könyvéből merít, csakúgy, mint a híres filmek, és habár a nyomozós-gyilkosos része is brilliáns (amolyan félelmetes és lenyűgöző módon egyszerre), a legnagyobb erőssége mégis a karakterekben és a köztük feszülő kapcsolatokban van. Mert basszus, az olyan lenyűgöző, zavarbaejtően mély és sötét, hogy élvezet nézni.

Pszichós szemmel: Először is, így nézve két része van a dolognak. Kezdjük azzal, ami alapból adja magát! Hannibal Lecter egy pszichiáter, aki kezelni kezdi Will Grahamot, ha úgy tetszik, pszichoanalizálja őt. Ez már csak a terápiás helyzet szempontjából is érdekes, na meg etikailag is kérdéseket vet fel. De ami igazán lenyűgöző, az a köztük szövődő kapcsolat, ami minden szempontból toxikus és egészségtelen, de mégis olyan szép, olyan sokrétű, hogy nem lehet nem élvezni. Ez a sorozat leginkább arról szól, hogy két különleges személyiség milyen mély hatást tehet egymásra. Na meg a kannibalizmusról.

Ez a sorozat még relatíve friss, épp hogy csak most fejeződött be az első évad a HBO-n, de a hatalmas sikerének hála máris úton van a második, amit remélhetőleg minél hamarabb meg is kapunk. Az évad egyébként nagyon kurta, hét részből áll csupán, de ezalatt csodálatosan kibontakozik előttünk egy kisvárosi világ, ahol öt anyuka történetét követjük nyomon, annak minden csodájával és szenvedésével együtt. A történet egyébként egy gyilkosság köré szerveződik, amit már rögtön az első rész legelső percében elhúznak az orrunk előtt, hogy aztán a legutolsó pillanatig húzzák vele az agyunkat. Méghozzá milyen okosan! A megoldatlan rejtély végig ott lappang a részek között, és habár a végkifejlet és a csavarok nem olyan kiszámíthatatlanok, az időzítésük miatt mégis a meglepetés erejével hatnak.

A sorozat középpontjában álló anyai triumvirátus (Celeste, Jane és Madeline) összefonódó története és egyre szorosabb barátsága nagyon érdekes, valahogy végig leköti az ember figyelmét. A sorozat erőssége az, hogy létező problémákkal és nehézségekkel állítja szembe szereplőit, akik ugyanúgy bukdácsolnak és hibáznak, mint én vagy te, vagy bárki más. Itt senki sem tökéletes, senki sem szent, mégis dinamikusak és fejlődőképesek a karakterek, ami miatt megéri megnézni a Hatalmas kis hazugságokat.

Pszichós szemmel: Ennek a sorozatnak a kiemelkedő és legfontosabb témája nem más, mint az erőszak. Az erőszak, és annak megannyi formája. Az erőszak, és annak forrásai - lehet-e örökölni az agressziót, vagy csak eltanuljuk azt? És mennyire lehet segíteni valakin, aki erőszakos? Ez a sorozat többek között a családi erőszakról, és annak messzemenő, testi-lelki hatásairól is szól, ami egyértelműen egy olyan téma, ami nem csak hogy fontos, hanem még pszichológiailag releváns is. A sorozatban még egy szuperül felépített terápiás kapcsolatot is megfigyelhetünk, úgyhogy már csak ezért is érdekes ez a sorozat.

Szerdán hivatalosan is befejeztem a harmadik félévemet, és ami azt illeti, elég büszke vagyok az eredményeimre, még úgy is, hogy ebben a félévben produkáltam a legtöbb négyest. Ez volt eddig a legnehezebb vizsgaidőszakom, összesen 40 kreditet teljesítettem, 8 vizsga és még pár gyakorlat képében. Két szigorlatot is lenyomtam, ráadásul egy hét alatt - és mind a kettő ötös lett, úgyhogy örültem is a fejemnek rendesen. Amire még különösen büszke vagyok, az az, hogy a kognitív és pszichofiziológia vizsgám is ötös lett, szóval a (számomra) fontosabb tárgyakból szerencsére sikerült hoznom a szintet.

Szóval a vizsgaidőszakom lezárásaképp úgy gondoltam, hozok nektek egy bejegyzést arról, hogy szerintem hogyan érdemes a vizsgaidőszakban tanulni, milyen szempontokat célszerű figyelembe venni, kiegészítve egy kicsit azzal, hogy én hogyan alkalmazom ezeket a gyakorlatban, hátha ezzel kézzelfoghatóbb segítséget nyújtok nektek.  Lássuk is!

Tervezd meg a vizsgaidőszakod!
Ez mindenféle túlzás nélkül az egyik legfontosabb lépés, amit a sikeres vizsgaidőszakért tehetsz. A félév végéhez közeledve általában már látja az ember, hogy miből kell majd vizsgáznia, és hogy hány megmérettetés vár rá az elkövetkező másfél hónapban, úgyhogy érdemes már ekkor kigondolni egy optimális vizsgatervet. Amint meghírdetik a vizsgákat, elő egy naptárral, és irány tervezgetni! Érdemes ilyenkor figyelembe venni, hogy melyik vizsgák az igazán fontosak, és melyek azok, amik könnyebbek vagy kevésbé hangsúlyosak. Ehhez átpörgethetitek a tárgyakhoz tartozó anyagrészeket, hogy lássátok, mire hány napot kell majd szánni. Azt sem árt átgondolni, hogy ti hogy tanultok, tudtok-e egyszerre több vizsgára párhuzamosan készülni, milyen a tempótok. Én például képtelen vagyok vizsgaidőszak alatt igazán pihengetni, míg vannak vizsgáim, így szeretem inkább "gyorsan" letudni őket. Van viszont, aki heteket hagy a vizsgái között, mert egyszerűen képtelen egész napokat tanulással tölteni.

Ahogy én csinálom: A vizsgaidőszak első hetére a gyorsan letudható, egyszerű vizsgáimat szoktam tenni, hogy azokkal a későbbiekben már ne kelljen foglalkoznom, és hogy kvázi "belejöjjek" a tanulásba. Aztán próbálom a legnehezebb vizsgáimat fixálni, remélhetőleg nem egymáshoz közel, a maradékot meg szétszórni a fennmaradó időpontokra. Aztán egy órával előbb bejelentkezek a Neptunba és imádkozom, hogy sikerüljön mindent oda felvennem, ahova szeretném.

Találd meg a rutinodat!
Bármilyen színesen és interaktívan is tervezi meg az ember, azért a tanulás nem a legváltozatosabb elfoglaltság, és szerintem a sikeressége javarészt azon múlik, hogy megfelelő rutint állítunk fel hozzá. Az egyetemen (és különösen a vizsgaidőszak alatt) akkora szabadság szakad az ember nyakába, hogy könnyű elcseszni a dolgokat. Emiatt fel kell állítanunk pár megkötést és szabályt önmagunkkal szemben, hogy legyen mihez tartanunk magunkat, és ne a vizsgaidőszak végén döbbenjünk rá, hogy az összes időnket elpazaroltuk. Sokféle tanulási technika van, mindegyiket nyugodtan ki lehet próbálni, akár csak egy napra is, aztán le kell vonni a következtetést, hogy mi működik és mi nem. A lényeg, hogy kiépítsd a számodra legmegfelelőbb tanulási rutint, és megtaláld a hozzád passzoló módszereket. A legfontosabb kérdés itt szerintem az, hogy te inkább este vagy napközben tudsz jobban koncentrálni, valamint az, hogy milyen gyakran igényelsz szüneteket, és milyen hosszúakat. Minden mást ehhez mérten kell megszervezned.

Ahogy én csinálom: Egy tanulós napom úgy szokott kinézni, hogy fél kilenc körül felkelek, aztán hagyok magamnak időt tízig, hogy felébredjek, megreggelizzek, és lélekben rákészüljek az egész napos tanulásra, aztán neki is esek. Általában egyig nyomom, utána hagyok magamnak egy órás ebédszünetet, és folytatom. Az érdemleges tanulás úgy hat-hétig történik, bár előtte még szoktam magamnak hagyni egy nagyobb szünetet (kb. fél órát, de van hogy többet is). Ezután nyolc és kilenc között valamikor abbahagyom a tanulást, és utána már csak pihenek. A délutáni szakaszban egyébként amikor épp úgy érzem, hogy szükségem van egy 10-15 perces szünetre, akkor azt természetesen megtartom.

Az utolsó nap az ismétlésé
Ha elegendő időt hagytál a vizsgáidra, érdemes úgy ütemezni az anyag megtanulását, hogy a vizsga előtti utolsó napon már csak ismételj. Ez nekem mindig nagyon sokat segít, mert ezzel kvázi leellenőrizhetem a tudásomat, és ha úgy veszem észre, hogy valamit még nagyon nem tudok, vagy egyszerűen sosem jut eszembe, akkor azokra koncentrálok. Esetleg kiírom őket, ami (pszichós fun fact) tényleg nagyon hasznos tud lenni, mert az agy bizonyítottan könnyebben idézi fel az általunk generált információt. Persze nem mindig jön ki úgy a lépés, hogy az embernek egy egész napja van az ismétlésre, de szerintem akkor is érdemes legalább egy-két órát arra szánni a tanulás végén, hogy mindent alaposan átismételjen az ember, mert ezáltal áll össze az anyag, és lehet, hogy olyan összefüggéseket látunk meg benne, amit eddig nem, és ami így sokkal könnyebbé teszi az arra való emlékezést.

Ahogy én csinálom: Optimális esetben van egy egész napom az ismétlésre, így amikor tízkor leülök tanulni, azzal kezdem, hogy az összes tételt/diát/témát megpróbálom hangosan felmondani, a lehető legkevesebb segítséggel. Ezáltal kapok egy képet arról, hogy nagyjából hogy megy az anyag, és mi az, ami még ismétlésre szorul. Ha van ilyen, akkor azon újra végigmegyek, elolvasom az egészet, és ha valamit nagyon nem tudok megjegyezni, akkor arra próbálok kitalálni valami emlékeztetőt. (Nekem ilyenkor leginkább az akronímák segítenek.) Utoljára pedig ismét átfutom a diákat vagy az anyagot, és aztán elmegyek aludni.

A két legfontosabb tényező: víz és alvás
Tanulás közben soha, de soha ne hanyagold el ezt a két dolgot! A szervezetednek, és különösképp az agyadnak mindkettőre szüksége van ahhoz, hogy normálisan működhessen, úgyhogy ezeket tényleg nem érdemes elhanyagolni. Vizsgaidőszakban meg főleg nem. A testünk megközelítőleg 60%-a folyadék, és ezért nagyon érzékeny a vízveszteségre: a dehidratáltság már 3%-os víztérfogat csökkenés esetén is jelentkezik. Az alvás pedig szükséges ahhoz, hogy regenerálódjon a szervezet, valamint ahhoz is, hogy az emlékeink konszolidálódjanak. Ami ugyebár egy egész napnyi tanulás után elég fontos dolog. Szóval tényleg a mi érdekünk, hogy erre a két dologra különösen odafigyeljünk, és optimális ellátásban részesítsük a szervezetünket.

Ahogy én csinálom: A vízbevitelemre úgy figyelek, hogy az asztalomon tartok egy vízzel teli poharat, ami ha kiürül, azonnal megyek, és megtöltöm. Tanulás közben akkor iszok belőle, amikor épp úgy érzem, hogy jól esne pár korty. Továbbá egy-két hónapja letöltöttem egy ilyen alkalmazást, ami figyel a vízbevitelemre, és közben még aranyos növénykéket is növeszthetek (Plant Nanny) - ez is sokat segít abban, hogy "tudatosan" igyak. Az alvásról meg annyit, hogy igyekszem minden nap 8 órát aludni, még a vizsgáim előtt is.

Ezek lennének az én tippjeim, remélem hasznosnak találtátok őket! :) Ti hogyan készültök fel a vizsgáitokra, hogyan tanultok?