Azt érdemes tudni, hogy a nagyon tágas, 24 négyzetméteres szobában ketten lakunk, én és a legjobb barátnőm, akivel már tizenhat éve boldogítjuk egymást töretlenül. Mindig megmosolygom a dolgot, amikor visszagondolok arra, hogy miként álmodoztunk arról négy-öt évvel ezelőtt, hogy majd egyetemista korunkban együtt fogunk lakni egy albérletben, és tessék, valóban! Igaz, akkor még nem szobatársamnak képzeltem el, de mostmár azt nem tudnám elképzelni, hogy milyen lenne nélküle, egyedül egy ilyen hatalmas szobában. Sokat segít, hogy itt van nekem - gyakran még beszélgetnünk sem kell, elég a tudat, hogy ő is itt van velem, és máris nyugodtabb vagyok, sőt, még a kedvem is jobb.

Ízlésesen az ajtó mellett tárolom a szennyesemet abban a nagy fehér kosárban, amire szellemes (vagy praktikus) módon rá van írva, hogy voll, halbvoll és leer. Egyébként nagyon praktikus a megléte, egyáltalán nem bántam meg, hogy anno apu, megunva hosszas tépelődésemet, hogy kell-e nekem ilyen szennyeskosár, egyszerűen a kezembe nyomta azt, és továbbment. Köszi apu, nélküled vagy a tiszta ruháim közé szórnám be a szennyesemet, vagy a földön gyűjteném őket egy kupacba.

A szekrényemről nincs sok mondanivalóm, kicsit kicsi, úgyhogy nagyon szépen és rendezetten kell tartanom benne a ruháimat, de nagyjából itt ki is merül a dolog. A bal oldalán meg is lett toldva egy kisebb akasztóval, hogy a kabátjaimat és egyébb nagyobb ruhadarabjaimat ott is tárolhassam. Jelenlegi lakói egy szürke poncsó, és egy ugyancsak szürke ugyancsak poncsó, ami viszont rémesen puha (még kapucnija is van), és csak a lakásban veszem fel - főleg reggelente, amikor fázom.

Az íróasztalom az, ahol a legtöbb időt töltöm, és ez szerintem meg is látszik rajta, pedig ez a "rendet raktam" állapot. Bal oldalt tartom az egyetemi füzeteimet (igen, voltam olyan hülye a kis elsőéves fejemmel, hogy füzeteket vegyek az óráimra, legközelebb már bölcsebb leszek), ezeket azért nem teszem irattartókba, mert nem érdemes, ugyanis naponta járok velük. Középen a laptopom szokott trónolni, kivéve, ha tanulok, mert akkor az ágyra dobom, hogy legyen elég helyem. Mögötte látható az összes írószerem és minden egyéb kiegészítőm, amit tanuláshoz használok. Meg aztán a körömlakkjaimat és a rúzsaimat is ott tartom.

Az aztal bal sarkához igazítva található egy ilyen pinboard-szerűség, amire apró facsipeszekkel (és blu takkel) lehet aggatni különféle dolgokat: én láthatóan nagyrészt képeket csiptettem fel, de azért a hasznos dolgoknak is hagytam helyet, így például megtalálható ott az őszi félév menetrendje az összes fontos dátummal, a vizsgáim időpontjai, és egy szakos tájékoztató lap is. Meg egy lopott kaktuszos zsugorfólia is, amit még rögtön az első nap könyörögtem ki magamnak a barátnőmtől.

Ami még említésre méltó az íróasztalom kavalkádjából, az a hatalmas kerámia kaktusz, amit szintén anyukámtól kaptam ajándékba, és amin jelenleg a nyakláncaimat tartom, kisebb-nagyobb sikerrel. Meg aztán ott van az (egyik) cuki rókácskám is, hatalmas csillogó szemeivel. Neki az a története, hogy őt én vettem magamnak, mert első pillantásra beleszerettem - aztán az egyik barátnőmtől megkaptam az ikertestvérét pár hónappal később, karácsonyra. Jelenleg ő otthon tartózkodik, a másik íróasztalomon, és az emlékkupacomat őrzi.

Az asztalom fölé felragasztottam az órarendemet meg azt a rókás rajzot, amit a barátnőmtől kaptam tizenkilencedik születésnapomra, utóbbinak sajnos csak a lábacskái látszanak a képen, de egyébként nagyon szép rajz, és imádom.

Hát ez lenne az én kis albis szobám, illetve annak az egyik fele, amit én lakok. A másik fele is ugyanilyen szép egyébként, és ugyanezek a színek dominálnak a barátnőm oldalán is, csak az ő részét nem szerettem volna körbefotózni, hiszen az nem az enyém. Az ő oldalán azt szeretem a legjobban, hogy vérbeli kert-és tájépítész hallgatóként tele van a polca növényekkel, és nagyon jól esik ránézni arra a kis zöld oázisra az íróasztala mellett.