A kezemben tartott bögrére pillantok. Elfogyott belőle a kávé, már csak a zacc feketéllik az alján. Szinte már otromba, ahogy ott virít a csontfehér porcelánon. Velem szemben ülsz. Nézlek téged, te nem nézel rám. A kezedben lévő dohányra figyelsz, igazi gonddal és odafigyeléssel tekered a szálakat. Félreteszel egyet, aztán jöhet a következő. Annyiszor láttam már ezeket a mozdulatokat, hogy kívülről tudom őket. Utánad tudnám csinálni az összeset, mérnöki pontossággal, csukott szemmel, mondhatni izommemóriából. 

Papír, szűrő, dohány. Kivesz, tömörít, csavar.

A dohány szaga bekúszik az orromba, és ott is marad. Az agyamba ivódik, a pillanat egészével együtt. Te, én, a konyha - egy kiragadott kép az életünkből, egy rutin, ami nem az enyém, mégis a része vagyok. 

Nem tudom miről beszélsz, de épp mesélsz valamit. A hangod lejtéséből tudom, hogy izgatott vagy, és én szeretnék rád figyelni, de nem tudok. Messziről nézlek téged, kívülről. Figyelem minden rezdülésedet, a mozdulataidat, azt, ahogy az asztal fölé hajolsz, hogy megnyálazd a papírt. Hosszú, nyújtott másodpercekig nézlek. Csodállak. Úgy ülsz ott, olyan könnyedséggel, mintha mindez könnyű lenne. Mintha nem is tudnád, hogy mekkora jelentősége van ennek a pillanatnak - csak mint mindegyiknek, amit veled töltök.
Elmagyaráznám neked, de nem értenéd. Tudom, hogy nem, mert ez női dolog. Elmondhatnám neked: nézd édes, tudod ugye, hogy a szívemet tartod a kezeid között, minden egyes pillanatban, minden egyes nap? Elmondhatnám, és megérthetnéd. Egy részét mindenképpen. De nem teljesen, azt rajtam kívül senki sem értheti, így pedig csak még veszélyesebbé tenném a helyzetem. Megmutathatnám neked, hogy mekkora hatalmad van, hogy mekkora felelősséget hordozol magaddal, hogy egy szavadba kerül, igazán, egy mozdulatodba, és nekem végem. Te pedig megértenéd egy részét, aztán meg elfelejtkeznél róla, és felelőtlenül bánnál a hatalmaddal. Törnél-zúznál a szívemben, marcangolnád a húrokat. Nem akarnál bántani - de bántanál.
Lerázom magamról a gondolatot, és inkább másra figyelek. A hideg konyhafalnak dőlök, leteszem a kezemből a bögrét. Közben rád mosolygok. Nem nézel fel, így nem is látod, de azt hiszem érzed, mert te is elmosolyodsz, a tested tükrözi az enyémet, és egy pillanatra megfolyt az érzés, hogy itt vagy velem, hogy itt vagyunk egymásnak.
- Nagyon elbambultál.
- Tudom, bocsánat.
Egymást nézzük egy pillanatig, aztán megcsóválod a fejedet. Játszod a rosszallót, de közben nevetsz.
- Már nem is csodálkozom rajta. Te és az álmodozás... elválaszthatatlanok vagytok.
Nem válaszolok azonnal, csak mosolygok. Hagyom, hogy a pillanat kisiklodjon a kezeim közül, hogy valami egészen naggyá és jelentőségteljessé duzzadjon köztünk.
- Túl jól ismersz.
Nézlek téged, és látom mindenem, amim van.
- Szerencsémre.
Nézlek téged, és látom mindenem, amit elveszíthetek.