Amióta nem írtam, azóta sok víz lefolyt a Dunán, és bizony velem is sok különféle dolog történt - jó és rossz egyaránt, ahogy az az életben már csak lenni szokott. Voltam bevonó táborban, és az irdatlan hideg ellenére sikerült túlélnem, sőt, egész jól éreztem magam azon a hétvégén. Igaz, utána kicsit megcsappant a lelkesedésem az animátorság iránt, mert valahogy úgy éreztem, hogy bármennyire is kedves körülöttem mindenki, és bármennyire is jóban vagyok a többiekkel, valahogy sehova sem tartozom igazán. Úgy éreztem, hogy csak sodródom az árral, és közben ide-oda csapódom a már jobban összeforrt csapatok között, ettől pedig egy kicsit mindenhol kívülálló voltam. Ez adódott például abból, hogy nagyon sokan a gólyacsoportjuk egy részével tartottak össze, én meg azzal úgy jártam, hogy az egész csopiból öten voltunk, ebből kettővel sosem voltam igazán jóban, a másik két lány viszont más körökben mozgott, mint én. Nem érzem magam antiszociálisnak, és általában szeretek ismerkedni meg más emberekkel együtt szórakozni, de egyértelműen introvertált személyiséggel rendelkezem, így ez a helyzet kicsit rányomta a bélyegét az elkövetkező egy hetem hangulatára. 

Emiatt hétfőn kicsit nehéz szívvel indultam el az első animátori képzésemre, de a végére szuper jó kedvem lett. Tetszik a csapatom, és a szüleink (a mellénk kirendelt képzésvezetők) is nagyon aranyosak meg kedvesek, szinte mindenkivel jókat beszélgettem. A képzéseink egyébként három órásak, és utána még közös italozás is van, de így az első alkalommal annyira nem volt éjszakába nyúló ez a dolog: éjfélre már itthon voltam. Azt előre látom, hogy ez az animátorkodás nem csak csupa móka és kacagás lesz számomra, hanem bizony munka és rengeteg befektetett energia is, de reménykedem benne, hogy meg fogja érni. Ez tökéletes lehetőség számomra, hogy egy kicsit megerőltessem magam és kilépjek a komfortzónámon kívülre, ami azért lássuk be, nem olyan rossz dolog, csak az első lépéseket rettentő nehéz megtenni. De szerencsére én már megtettem őket - innentől már csak könnyebb lehet.

Az egyetemről dióhéjban ennyit szerettem volna írni, talán még azt hozzátenném, hogy végre én is megírtam életem első ZH-ját, kultúra és társadalomból (annak is a társadalom és politika részéből). Jól sikerült, egyáltalán nem volt nehéz, legalábbis nem egyetemista szemmel nézve. Kicsit még mindig fura, hogy míg én alig tanulok, addig például a barátom naponta órákat ül az anatómia könyve felett, a szobatársam meg épp egy kisebb könyvet magol a növények morfológiájáról, és akkor ne is említsem a BME-s lakótársamat, akit naponta jó, ha tíz percre látok itthon. Mindegy, bízom benne, hogy lesz ez még így se, és mondjuk a vizsgaidőszakban legalább egy kicsit meg kell majd erőltetnem magam. Nem tudom, hogy rajtam kívül melyik idióta osztja még ezt a nézetet, de talán azt mindenki megérti, hogy én csak akkor fogom igazán hasznosnak érezni ezt a szakot, ha az valamit meg is fog követelni rajtam. Mégpedig valami durvábbat, mint amit eddig a gimnázium. 

A magánéletemre rátérve, az elmúlt egy hónapban nem voltam épp a helyzet magaslatán, és szerintem még most sem vagyok, bár ma különösen jó kedvem volt, és a tegnapi nap is kellemesen telt. Az a nagy helyzet, hogy újabban borzalmasan ingadozó, hogy hogy érzem magam és milyen a kedvem, olykor teljesen depresszív vagyok és percenként sírni támad kedvem, máskor pedig minden hülyeségen nevetgélek és mosolygok, meg a legkisebb dolgokban is megtalálom a szépséget. Aggasztó, és sajnos nem tudom eldöntnei, hogy ez amiatt van, mert az életem az elmúlt két hónapban drasztikus változásokon ment keresztül, vagy mert szeptemberben új fogamzásgátlóra álltam át.  Fogalmam sincs, és azt sem tudom, hogy ezt miként lehetne eldönteni, de némileg megvisel ez a helyzet. (Amúgy szerintem a kettő együtt készít ki...)

Főleg, hogy a párkapcsolatomban sem a legvidámabb időszakomat élem, és ez elég mélyen érint. Két és fél év hosszú idő, ami alatt nyílván alább hagy egy kicsit az a körberajongós imádat, amivel a másikat illeted, de az utóbbi időben úgy éreztem, hogy kicsit eltűnt a szerelmünkből az a bizonyos plusz, ami ahhoz kell, hogy tényleg szeresd a párodat. Ezen természetesen az sem segít, hogy a barátom világéletében érzelmileg "bénább" és zárkózottabb volt, mint én, ráadásul idén ősszel elkezdte az orvosit a SOTE-n, ami nagyon sok idejét elveszi, így hiába vagyunk fél órára egymástól, alig találkozunk. Most a hétvégét kivételesen együtt tudjuk tölteni, de ilyenre legalább két hónapja nem volt példa. Istenem, már alig várom, hogy náluk legyünk, egyedül, ketten! Mert ugye eddig, ha össze is jött az együttalvás, akkor is csak szobatársak mellett. Amivel nincs is baj, de azért jól fog esni végre egy kis privátszféra.

Mindegy, én remélem, hogy ezen is túl leszünk. Tudom, hogy együtt képesek vagyunk rá, de ehhez az kell, hogy ő is akarja, ugyanúgy, mint én. Örülök, hogy most lesz egy közös hétvégénk, mert szeretném átbeszélni vele ezt a dolgot, és azt, hogy ő hogy élte meg az elmúlt időszakot. Mindkettőnk hibázott itt-ott, de hát istenem, nincs értelme rajtuk rágódni - viszont meg kell beszélni a dolgot, hogy el tudjuk engedni őket. Legalábbis nekem erre most borzasztó nagy szükségem van...