Zajlik körülöttem az élet, és nem mondhatom, hogy ez a hatalmas forgatag nem sodor magával. Már kezdek beleszokni az újdonságokba, és már vannak rutinjaim, szokásaim. Az iskolába menet mostmár nem kell állandóan a telefonomon néznem, hogy vajon a jó irányba megyek-e, és kezdem kiismerni a 212-es menetrendjét. Ettől függetlenül azonban a mai napig ezer meg ezer új impulzus ér, a programok egymást érik a naptáramban, és annyi ember van, akivel beszélgetni, barátkozni kell, hogy néha belefájdul a fejem. Furcsa, köztes állapotban vagyok most. A barátaim még nem a barátaim igazán, a mindennapjaim pedig még nem teljesen a mindennapjaim.

Ami számomra a legnehezebb ebben az egészben, az az, hogy állandóan menni kell valahova. Nincs pihenés, nincs megállás. Annyi minden történt velem az elmúlt két hétben, és annyi mindenről szeretnék nektek írni! De nincs időm összeszedni a gondolataimat, most még nincs. Majd talán jövőhéten. Most is rohanok, fél óra, és megy a buszom - bevonó táborba megyek, mert jelentkeztem animátornak (látjátok, ez is olyasmi, amiről majd szeretnék mesélni). És akkor nekünk van egy ilyen, hogy egy egész hétvégés megfagyás. Biztos vagyok benne, hogy jól fogom magam érezni, tényleg, csak kicsit aggódom az egészségemért. A gólyatábor óta csak betegeskedem, és nyelem a sok gyógyszert: néha javulok, néha pedig visszaesem, de ez a hétvége a Mátrában biztos, hogy nem fog segíteni. De hát mindegy, valamit valamiért - ez az én döntésem volt.

Amúgy többnyire jól vagyok, csak néha jön egy ilyen furcsa üresség érzet, ami aztán ott eszi magát a szívemen, amíg csak kedve tartja. Nem tudom pontosan, hogy mi ez, és érdekes, hogy csak akkor látogat meg, amikor épp egyedül vagyok. Akkor viszont szorítja a mellasomat, feszegeti belülről, és legszívesebben elbőgném tőle magamat. Most is érzem. Hiányérzet, azt hiszem. Ha nagyon engedem magam elgondolkodni, akkor még azt is megmondom, hogy mi az, ami hiányzik. Ő. Az, hogy egy kicsikét, talán egy hétvégényit, nyugodtan legyünk. Hogy együtt lustálkodjunk, lassan szuszogjunk a takaró alatt, és egymás szívverését hallgatssuk. Hogy társasjátékokat játszunk, hogy együtt ebédeljünk, vacsorázzunk. Hogy ne siessünk sehova. Hogy csak egy picikét, csak egy pillanatnyit megálljunk. 

Nevetséges vagyok, de hiányzik a házuk. A szobája is, meg az anyukája és az apukája is, meg persze a tündéri kutyája. Hiányzik az egész kicseszett városa. Mi ez, ha nem nevetséges? Szóval ezért nem gondolok bele a szívemen ülő érzésbe. Mert megrémít, és mert nem vezet sehova. Még egy ideig nem is fog. Nincs időm, és neki sincs ideje. És addig, amíg nem lesz, addig marad nekem ez a kellemetlen, üres érzés. Nevelgetem, hogy majd a megfelelő pillanatban el tudjam engedni. 

Hát nem szép dolog a szerelem?