Hivatalosan is végzős egyetemista vagyok. Ez többek között azt jelenti, hogy már csak két félév, és kézhez kapok egy diplomát. Elég felfoghatatlan gondolat ez még számomra, főleg azért, mert nem érzem úgy, hogy nagyon megdolgoztam volna érte, vagy hogy lenne egy szolid szakmai tudás mögöttem. Persze ezért leginkább a képzés felépítése a felelős, vagyis az, hogy pszichológián egy alapdiploma kb. semmit sem ér, nincs mögötte semmiféle szakmai tapasztalat vagy gyakorlat, csak midenféle elmélet, aminek a fele teljesen irreleváns, a másik fele pedig könnyen felejthető. Mondjuk számomra sajnos minden az. Kíváncsi leszek a diplomaosztóra, hogy majd ott hogyan fogom érezni magam, de nem számítok nagy durranásra. Még normális köpenyünk meg kalapunk sem lesz.

Egyébként javarészt izgatottan várom ezt az utolsó évet, még ha a bevezetőből nem is ez jön le. Egyrészt mégiscsak diplomát fogok kapni, másrészt végre elérkeztünk a képzés izgalmasabb részéhez - ebben a félévben végre van klinikai gyakorlatom, és végre emberek közelébe kerülhetek. Ez azt jelenti, hogy a félév során háromszor ellátogatok majd egy kórház pszichiátriájára, ahol a pszichológus, aki alá tartozni fogok, kijelöl számomra egy beteget, akivel egy első interjút kell felvennem. Nagyon-nagyon várom már, hogy belekóstolhassak ebbe a világba, és hogy a két szememmel láthassam, milyen az élet egy pszichiátrián, egy kórházban. Hogy milyen beteg embereket ellátni, milyen velük foglalkozni, milyen őket segíteni. 

Őszintén, sokat várok ettől a gyakorlattól. Kicsit már túl sokat is, mert jelenleg úgy érzem, hogy ez az élmény fogja eldönteni, hogy merre megyek majd tovább. Illetve ez a félév. Februárban le kell adnom a jelentkezésemet, és én még most is csak bizonytalankodom, amikor valaki megkérdezi, hogy mégis mit akarok kezdeni magammal a jövőben. Utálom ezt, de nem tudom, hogyan tudnék ellene tenni. Illetve sejtem, de eddig nem megy valami jól ez a dolog. Igyekszem haladni, és igyekszem kiismerni a saját vágyaimat és erősségeimet, de annyira nehéz ezt egyedül kibogozni... fárasztó és félelmetes. Ez egy hosszú folyamat, és néha úgy érzem, hogy én túl későn kezdtem el foglalkozni vele, és késésben vagyok. Késésben vagyok azokkal szemben, akik már 18 évesen is sziklaszilárdan tudták, hogy mit akarnak az élettől, és minden tervük kész van a jövőre nézve.

Mindegy, erről külön bejegyzést írhatnék, de most nem az én lelkiválságom a téma, hanem az egyetem és az utolsó évem. Szóval mesélek az első hetemről - az első olyan hetemről, amikor egyszerre dolgoztam és tanultam is. Az egyetemen alig van már órám, a munkahelyemen pedig nagyjából 20 órát sikerült lehúznom a héten, szóval a balansz egyelőre jó: még szabadidő is bőven jutott, például kedden voltunk bulizni, csütörtökön a barátommal voltam, pénteken pedig egyáltalán nem dolgoztam. Az egyetemi óráim egyébként ígéretesek, már legalábbis azok, amikre be is tervezek járni. A klinikai gyakomon kívül van még kognitív pszichó gyakom, munkapszichológiám, neurológiám, és két műhelymunkám. A félév végén vár rám egy szigorlat meg pár vizsga, de ennyi. Az utolsó félévem még ennyire sem lesz megerőltető.

Ami még ezzel a félévvel kapcsolatos, és izgalmas, az az, hogy lehet lesz lehetőségem egy neurológiai osztályon önkénteskedni októberben és novemberben. Ez egyrészt remekül illik az érdeklődési körömhöz, másrészt remek szakmai tapasztalat, harmadrészt kórház és kórházi környezet. Ez egy olyan lehetőség lenne, ami segítene nekem eldönteni, hogy mi a fenét is akarok a jövőmtől, úgyhogy ha lehet, mindenképp élek majd vele.

Nektek hogy telik a tanítás első hónapja? Mennyire lesz nehéz az idei évetek?

Tudom, már jó egy hete vége van a nyárnak, még egy külön bejegyzést is szenteltem ennek, de a héten eszembe jutott, hogy szívesen írnék nektek egy vegyes ajánlót, ahol összegyűjtöm a nyár kiemelkedő sorozat, film, könyv stb. élményeit. Persze az, hogy kinek mi a kiemelkedő, elég szubjektív, de úgy gondolom, hogy ez egy személyes témájú blogon nem probléma. Sőt, valahol ennek ez is a lényege: hogy úgy adjam át nektek a világot, ahogy én látom és megélem. Hát ez a nyárbúcsúztató ajánló ezt a felfogást fogja követni, ugyanis csupa olyan dolgot fogok nektek figyelmetekbe ajánlani, amivel én ezen a nyáron ismerkedtem meg, és amit teljességgel élveztem is. 

Próbáltam a lehető legszélesebb kategóriából válogatni nektek, lesz itt film, könyv, de még zene is, úgyhogy remélem mindenki talál valami számára érdekeset a bejegyzésben!

A NYÁR LEGJOBB SOROZATA // GOOD GIRLS

Oké, szóval előljáróban annyit mondanék erről a szenzációs sorozatról, hogy anyukámmal együtt egy nap alatt ledaráltuk az egészet. Igen, úgy, hogy még csak egy évad van kint, ez nem olyan durva, de azért mégis csak szép teljesítmény, ha belegondolunk, hogy az az egy évad tíz 40 perces részből áll. Szóval nekem ennyire tetszett ez a sorozat. És hogy miről is szól? Három anyukáról, akik egész eddig a szabályok szerint játszottak, ám egy napon elhatározzák, hogy kirabolnak egy boltot. A motiváció mindannyiuknak adott: más okokból ugyan, de mindhármuknak gyorsan és sok pénzre van szükségük. Kirabolják hát a boltot, és még meg is ússzák, de ahogy az egy jó vígjátékban már csak lenni szokott, ezután következnek a bonyodalmak. A három "jókislány" fokozatosan belegabalyodik a bűntények világába, és közben a saját magánéletükben is problémákkal szembesülnek. Mégis mindvégig egymás mellett maradnak.

Ebben a női triumvirátusban rejlik a sorozat legnagyobb ereje, és ezt a készítők is nagyon jól tudják, mert szuperül van megírva mind a három karakter, és a dinamikájuk is nagyon élvezetes. Kicsit emiatt olyan girlpower beütésű a sorozat, de ez abszolút nem egy rossz dolog szerintem, sőt. A piacnak szüksége van az ilyen sorozatokra, ahol az erős női karakterek viszik el a hátukon az egész történetet. (És méghozzá milyen élvezetes módon!) Persze emellett remek (és kevésbé remek...) férfi karakterek is vannak, például személyes kedvencem és örök szerelmem, Rio is ilyen. Csak nézzetek rá, és mondjátok, hogy nem ő a legaranyosabb bűnöző ever! Az meg már csak hab a tortán, hogy bár ez elméletileg egy vígjáték (ami tényleg vicces is), azért több szálon is fut a történet, és egyik sem unalmas és/vagy elhanyagolható. Én már alig várom a második évadot, és szerintem ti is hasonlóan fogtok érezni, ha adtok neki egy próbát.

A NYÁR LEGJOBB FILMJE // MAMMA MIA - HERE WE GO AGAIN

Az a helyzet, hogy ezt volt a legnehezebb kiválasztani. A nyáron nem igazán láttam jó filmeket, főleg nem olyanokat, amik annyira ámulatba ejtettek volna, hogy többször is megnézzem őket, és ha őszinte akarok lenni, akkor a Mamma Mia folytatása sem tartozik ebbe a katagóriába. Mégis, ez volt a legélvezetesebb és legkedvesebb filmélményem a nyáron, úgyhogy végül erre esett a választásom. Igazából nem gondolom, hogy a történetet bárkinek is be kéne mutatnom - a folytatásban Sophie épp készül beteljesíteni édesanyja, Donna álmát, aki az előző film óta tisztázatlan körülmények között elhunyt. (Igen, kicsit bökte a csőrömet, hogy nem derült ki, hogyan.) A film maga két szálon fut, egyszer hol a jelenben vagyunk Sophie-val és a többiekkel, hol pedig Donna fiatalkorát élhetjük újra. Szerintem ez egy jó megoldás volt a történet részéről, én legalábbis imádtam a fiatal szereplőgárdát és a sztorijukat, sokkal jobban lekötött, mint Sophie örlődése és légből kapott veszekedése a férjével. A zenék most is tökéletesek voltak, az összeset imádtam, és bizony sokszor még a barátnőmmel énekeltük is őket (sőt, még táncoltunk is mellé, a mellettünk ülők tuti hülyének néztek minket), szóval a film hangulata ugyanolyan szuper volt, mint az elsőé. A történet most egy kicsit laposabb és erőltetettebb volt, de egy ilyen filmnél ez még bőven elmegy. A lényeg, hogy szórakoztató volt nézni, szóval bátran ajánlom mindenkinek, aki épp egy kis kikapcsolódásra vágyik.

A NYÁR LEGJOBB ZENÉJE // TWENTY ONE PILOTS - TRENCH

Ezzel most kicsit csalok, mert tulajdonképpen még nem is jelent meg a srácok új albumja, de mivel ezen a nyáron jelentették be, hogy érkezik a Trench, és emellé még pár számot is megjelenttettek róla, szerintem igazán sorolhatom ezt a "nyári zenék" kategória alá. Plusz mivel én szerelmes vagyok az összes új dalba, és úgy ámblokk az egész album koncepciójába, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ezt a kategóriát most ők nyerik meg. Na de miért is zengek én ódákat egy olyan albumról, ami tulajdonképpen még csak meg sem jelent? Először is azért, mert mindegyik dal hangzása tökéletes, a szövegek ütősek és egyediek, a videoklippek által felépített világ pedig végtelenül izgalmas. Azért imádom már most ezt az egész albumot, mert ez sokkal több, mint pár zene összedobálva - ez egy egész történet. Ami javarészt egy hatalmas metafóra arra, hogy milyen depresszióval (vagy bármilyen mentális betegséggel) küzdeni. Tyler és Josh hatalmas kreativitással dolgozza fel ezt a témát, a világ, amit megteremtettek pedig azonnal beszívja az embert. Zseniális a látványvilág, és az egészben az a legjobb, hogy minden apró részletnek van jelentősége, minden képkockának, minden dalszövegrészletnek. Ha őszinték akarunk lenni, akkor számomra a Trench nem csak hogy a nyár albuma, hanem az egész évé is.

Hallgassátok meg ezeket a számokat, ha nem hisztek nekem: Nico And The Niners // Jumpsuit // Levitate

A NYÁR LEGJOBB KÖNYVE // TEKNŐSÖK VÉGTELEN SORA

John Green legújabb regénye úgy került a kezembe, hogy szinte az összes általam olvasott blogon láttam már róla véleményező bejegyzést, és ez annyira felkeltette a figyelmemet, hogy úgy döntöttem, én is elolvasom ezt a furcsa című irományt. Viszonylag kevés elvárással indultam neki a könyvnek: szeretem John Green munkásságát, igazából majdnem az összes regényét olvastam már, és mindegyik úgy-ahogy tetszett, de valamiért nem tartottam őt olyan írónak, aki igazán mély és fontos üzenetet közvetítene a regényeiben. Persze, mindegyik története szép és jól van megírva, de végső soron mindegyik "csak" egy tiniregény. Ahogy a Teknősök végtelen sora is az, mégis sokkal több annál. Nem akarok hazudni, szinte biztos vagyok benne, hogy azért tetszett annyira ez a könyv, mert tulajdonképpen az összes felszínen kavargó történetszál alatt a regény valójában egy lányról szól, aki komoly mentális betegséggel küzd, és ezt John Green valami brilliánsan írja le. Nagyon hitelesen mutatja be Aza obszesszív gondolatait, nem egyszer nekem is le kellett tennem a könyvet, hogy rendet rakjak a fejemben, mert annyira belemászott Aza szorongása. Tetszett az is, hogy John Green nem idealizált semmit: sem a mentális betegséget, sem a barátságot, sem a szerelmet. A szereplőit meg aztán végképp nem. Aza és Daisy messze állnak a tökéletességtől, de ketten együtt mégis ők a a tökéletes páros.

Maga a cselekmény számomra nem volt túl meggyőző, nem is nagyon érdekelt igazán, hogy mi lesz a nyomozásból, de ez szerintem nem hibája a könyvnek. Tinikönyvként kellett valami könnyedebb, izgalmasabb szál a történetbe, és ez így tökéletesen meg is fér a regény igazi mondandója mellett. Főleg, hogy így nagyon szépen mutatja Aza helyzetének romlását az, hogy a regény mekkora részben játszódik épp Aza fejében vagy a tényleges "kinti" világban. Legszívesebben mindenkinek ajánlanám ezt a könyvet, mert mindamellett, hogy izgalmas, nagyon szemléletes is, és borzasztóan fontos dologra hívja fel a figyelmet.

+ A NYÁR LEGJOBB RAJZFILMJE // RICK AND MORTY

Nem hagyhattam ki a nyaram egyik legnagyobb felfedezését a listáról, úgyhogy amolyan bónusz kategóriaként beleépítettem a rajzfilmeket is, hogy írhassak nektek az egyik legjobb rajzfilmről, amit valaha láttam: a Rick and Morty-ról. Egyébként egész idáig érdekes viszonyt ápoltam ezzel a sorozattal - egyszer a barátom rávett, hogy nézzem meg az első részt, amit meg is tettem, és ennek eredményeképp olyan szinten elkezdtem undorodni a rajzfilmtől, hogy aztán pár hónapig rá se néztem többet. Júniusban viszont valamiért újra nekiveselkedtem. Átküzdöttem magam az első részen, aztán elindítottam a másodikat is. Majd a harmadikat, a negyediket, és az ötödiket is, onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Zseniális az a sötét humor, amit használ ez a sorozat, és bár sokszor tényleg elég undorító és/vagy durva a sztori, ugyanilyen sokszor elgondolkodtató és okos is tud lenni. Igazából maga a főcselekmény csupán annyi, hogy Rick, egy eszméletlenül okos és végtelenül seggfej tudós, egy napon magával viszi multidimenzionális, intergalaktikus kalandjaira unokáját, Morty-t. Innentől kezdve aztán mindenféle veszélybe keverednek, és részenként más-más problémával kell szembenézniük, legyen az egy földönkívüli lény, aki az egész világot fenyegeti, vagy "csupán" a saját családjuk szétesése. Rick és Morty kapcsolata egyébként kifejezetten érdekes, sőt, maga Rick karaktere is nagyon izgalmas, szóval bőven van itt ok, hogy miért érdemes nézni ezt a rajzfilmet. Persze elsődlegesen azért ajánlom, mert marha vicces és jó kikapcsolódás, de az sem utolsó, hogy izgalmas története van, ami az összes évadon keresztülvonul, és szép lassan építkezik. Úgyhogy ha valaki alapvetően azért nem szeret ilyen kaliberű rajzfilmeket nézni, mert semmi értelme és ostobaság az egész, akkor mindenképp ajánlom neki a Rick and Morty-t, mert az nem az. Jó, sokszor tényleg csak egy nagy hülyeség, de akkor meg pont emiatt zseniális.

Ennyi lett volna ez a nyárvégi ajánló, remélem mindenki talált valami magának valót a bejegyzésben. Ha szeretnétek, kommentben áruljátok el, hogy nektek melyik alkotások lettek volna a nyerők ezekben a kategóriákban, mert én mindig nyitott vagyok új ajánlásokra! :)

Hát ez is elérkezett. Ismét szeptember van, ismét vége egy csodálatos nyárnak, és ismét itt állok egy újabb félév kezdete előtt. Történetesen az utolsó őszi félévem előtt, már ami az alapképzésemet illeti. Furcsa belegondolni, hogy ha minden jól megy, akkor jövő ilyenkor már lesz egy diplomám, és a jó ég tudja, épp mi előtt fogok állni. Pedig még tökéletesen emlékszem az első utamra az egyetemre, amikor elhagytam a barátom esernyőjét, zuhogó esőben futottam a busz után, eláztam, és úgy ámblokk el voltam veszve. Hihetetlen, hogy ez már két éve volt.

Repül az idő, és a nyár is egy-kettőre elrepült. Egész évben vártam ezt a három hónapot, és most, hogy véget ért, bevallom, kissé szomorú vagyok. Annyi jó dolog történt velem az elmúlt hónapokban, és annyi csodás emlékkel gazdagodtam, hogy már most tudom, mennyire nehezen fogom elengedni ezt az időszakot. Az elkövetkező félév több szempontból is fontos lesz az életemben, és mint ilyen, biztos vagyok benne, hogy stresszes és nehéz lesz. Döntéseket kell meghoznom, műhelymunkát kell írnom, és még dolgozni is szeretnék az egyetem mellett. Elsődlegesen magamra kell majd tehát fókuszálnom, és nem másokra, ami könnyűnek hangzik, de tudom, hogy számomra ez borzasztóan nehéz lesz.

Ezzel szemben az idei nyár viszont gyönyörű volt és izgalmas, olyannira, hogy szerettem volna egy kis összefoglalót írni róla. Számomra gyorsan kezdetétt vette a nyár: egy sikeres vizsgaidőszak után szinte azonnal repülőre ültem, ami Koppenhágába repített. Az ott eltöltött időről bejegyzést is írtam,  amit ide kattintva el is tudtok olvasni, de lényegében nagyon élveztem azt a négy napot a barátaimmal. Még akkor is, ha kissé beteg voltam, és elég borongós időt kaptunk. Minden percét élveztem, és ennél szebb nyárindító élményt nem is kívánhattam volna magamnak. Főleg, hogy két hétre rá már Lisszabonban sétálgattam a barátom oldalán. Portugália egy teljesen más világ volt, és az utazás is teljesen más hangulatú volt így, hogy csak ketten voltunk. Kétségtelenül a nyár egyik legszebb élménye volt, de erről is írtam már egy másik bejegyzésben, úgyhogy nem is ragoznám tovább.

Ezután a nyár következő nagy programja a vonyarcvashegyi hétvége volt, ahova egy nagyobb baráti társasággal mentünk le, ugyanúgy, mint egy éve. Ezúttal hál' istennek nagyon jó időt fogtunk ki, így egész nap strandoltunk, este pedig iszogattunk, beszélgettünk és jól éreztük magunkat. Megjegyezném, hogy teljesen kultúrált körülmények között, de az egyik kedves szomszéd még így is ránk hívta a rendőröket két egymást követő este. Röhejes volt. Mindegy, mi ennek ellenére is végig jól szórakoztunk, és semmi baj nem lett.

Ezzel nagyjából el is telt a nyár első két hónapja. Persze azért nem csak ez a pár dolog történt velem, sok apróbb találkozást és kalandot is tartogatott a július, többek között az összes budapesti barátnőmmel is sikerült találkoznom, amiért nagyon hálás vagyok, mert ezek a találkozások általában sosem történnek meg olyan egyszerűen. Szóval így léptem át augusztusba, ami egy egynapos bécsi kiruccanással kezdődött számomra, mert végre sikerült megszerveznünk a dolgot a barátommal - így két hónappal az évfordulónk után. Ez a kirándulás volt ugyanis az ő ajándéka a negyedik évfordulónkra, és nagyon szuper volt! Megnéztük a Schönbrunn-i állatkertet, felmentünk a Stephansdom tetejébe, és sétáltunk egy kellemeset Bécs utcáin. Délután ugyan ránk zuhant az ég, de akkor már amúgy is olyan fáradtak voltunk a sok járkálástól és a hatalmas melegtől, hogy egyáltalán nem bántuk a dolgot, főleg, hog rá egy órára már indult is vissza a vonatunk Bécsből.

Hatodikán aztán elkezdtem dolgozni egy HR cégnél, aztán a 20-ai hosszúhétvégét a családommal töltöttem. Vasárnap a barátommal kiegészülve leugrottunk Badacsonyba, és egy egész aktív napot töltöttünk el a környékén: a híres káptalantóti piacon indítottuk a napot, aztán megnéztük a salföldi major állatseregét, majd fürödtünk a badacsonytomaji parton, este pedig felsétáltunk a borbirtokokhoz, és ott vacsoráztunk a szőlősben. 21-étől pedig Zamárdi strandján napoztam hat napon át, ugyanis pár barátnőmmel részt vettünk a Strand fesztiválon. Nagyon élveztem amúgy a dolgot, de főleg a társaság miatt, mert bár így is hatalmasakat buliztunk egy-egy koncerten, azért azt meg kell hagyni, hogy idén nem volt valami nagy durranás a Strand line upja. Nagyjából két-három koncert volt, amit nagyon vártam, azok közül is csak egy volt külföldi (a 30 Seconds to Mars, ők régi nagy kedvenceim), a többi magyar.

Ettől függetlenül végig jól éreztem magam, és nagyon sokat hülyéskedtünk a lányokkal, úgyhogy imádtam az egészet. Bár utolsó napra nem kellett volna az a hatalmas vihar, ami utolért minket a Robin Schulz koncert közepén, de legalább arra jó volt, hogy táncoltunk egy hatalmasat a viharban, ami az egész nyár egyik legfelszabadítóbb és legszebb élménye volt szerintem. A nyár utolsó hétvégéjét pedig felesben a barátoméknál és itthon töltöttem, kedden pedig megyek Pestre, és megpróbálom értelmesen eltölteni azt a maradék pár napomat még az egyetem kezdete előtt. Jaj Istenem, már most hiányzik a nyár...

Nektek hogy telt a nyaratok? Mi volt a kedvenc élményetek, amire egész évben emlékezni fogtok?

Aki szemfülesen olvassa a bejegyzéseimet, az tudja, hogy pár hete újra elkezdtem dolgozni, ezúttal viszont nem a vendégiparban, hanem egy teljesen más területen. Egész pontosan egy multinacionális cégnél, ami legfőképpen munkaerő-közvetítéssel és kölcsönzéssel foglalkozik. Ez az újdonság pedig  óhatatlanul is maga után vonzotta azt, hogy megtapasztaltam, milyen is egy igazán nagy cégnél, egy csapat részeként irodai munkát végezni. Habár még csak másfél hete gyakornokoskodom, ez az idő  bőven elég volt ahhoz, hogy egy elég jó rálátást kapjak arra, milyen is lehet egy ilyen állással, egy ilyen munkakörnyezetben, huzamosabb ideig. 

Azt már akkor sejtettem, hogy ez egy teljesen más világ lesz, amikor először jártam az irodában az állásinterjúm alkalmával, valahogy mégsem voltam felkészülve erre az olajozott gépezetre, ami az első napomon fogadott. Ahogy beléptem az ajtón, és kissé félszegen hagytam, hadd vezessenek körbe, megcsapott a szervezeti kultúra szele. Vagy az irodai életé. Fogalmam sincs, magyarul hogyan nevezik ezt, vagy mi a megfelelő kifejezés rá, de angolul corporate life-nak hívják, és ezt a megnevezést találom a legkifejezőbbnek, így most ezt fogom használni. Na de mit is értünk a corporate life alatt? Nincs kőbe vésett meghatározása, de valami olyasmit kell elképzelni, mint az amerikai filmekben a nagy multiknál zajló életet. Hosszú ranglétra, egy kis "kabin", ahol dolgozhatsz, dress code, és végelláthatatlan adminisztráció. Ez most így elég rosszul hangozhat, de egyébként nem ilyen borzasztó a helyzet, és nem szándékoztam negatív színben feltűntetni ezt az életmódot, mert bőven van jó oldala is. (Plusz amiket felsoroltam sem feltétlenül negatívak.)

A következőkben az első heteim tapasztalatát szeretném veletek megosztani, kissé talán viccesen, ám teljes mértékben őszintén. Mivel még csak most kóstolgatom az irodai életet, és még közel sem mondhatom azt, hogy sikerült megszoknom ezt az egészet, így az elmúlt napokban elég sok minden ért meglepetésként vagy éppen furcsaságként. Ezeket a (számomra) kiemelkedő részleteket szedtem össze, hogy ti is kapjatok egy kis ízelítőt abból, milyen is egy multinál irodai munkát végezni.

Amiről nincs e-mail, az meg sem történt

Ezzel természetesen most valamennyire túlzok, de közel sem annyira, mint amennyire az ember hinné. Az első napomon, amikor megkaptam a cég legrégibb, legrosszabb laptopját (amire még így is szeretettel gondolok, mert hát mégiscsak az enyém valamilyen szinten) és leültettek megmutatni, hogy hogyan is működik a gmail rendszerük, milyen fontosabb címek vannak, és mit hol intéznek, szinte golyózott a szemem a sok információtól. Ezt itt, ezt ott, ezt amott. Mindenről e-mailt írnak, de tényleg mindenről, még arról is, ha eltűnt a közös hűtőből három szem barack. (És természetesen arról is érkezik egy köszönő üzenet, hogy meglettek.) Csak az első napon legalább 40 e-mailt kaptam, amiben ott volt minden időpont, tudnivaló és/vagy változás, minden munkához és nem munkához kapcsolódó dolog, szóval tényleg minden. És a legjobb az egészben, hogyha egy üzenet nem egy embernek lett kiküldve, akkor általában mindenki külön e-mailben válaszol az eredeti üzenetre, és az egész egy hatalmas nagy masszává változik egy idő után. Ja és a legjobb az, amikor konkrétan három méterre lenne tőled a kolléga, de te csak azért is e-mailben kérdezel meg tőle valamit.

Kávé mindenek felett

Az a helyzet, hogy én nem vagyok nagy kávé ivó. Egyetem alatt sem sikerült rászoknom, pedig nagyon készültem rá, hogy most vagy soha, de úgy tűnik, ebből inkább soha lesz, mert továbbra is csak nagyon ritkán iszok kávét, és akkor is inkább az íze miatt, mintsem a koffeintartalma miatt. Hogy az irodában miért iszik mindenki kávét, arra még nem jöttem rá, de kezdem gyanítani, hogy elsődlegesen ők sem a felpörgető hatása miatt. Szerintem náluk ez ilyen unaloműzés szintjén működik, meg persze 5 perc szünet mindig jól jön, szóval miért ne. Azt is megfigyeltem, hogy a kávézás itt valamiért szigorúan csak társaságban végezhető dolog, legalább egy embert mindig magaddal kell vinned hozzá, pedig a kávégép működtetése igazán nem bonyolult. Az első nap legalább ötször kérdeztek meg, hogy kérek-e kávét, és a végére szabályosan rosszul éreztem magam, hogy mindig nemet mondok, úgyhogy valamikor igent mondtam, csak hogy ne legyek annyira antiszociális. Kicsit az az érzésem támadt, hogy itt vagy rászoksz a kávéra, vagy megszöksz kimaradsz minden társasági interakcióból. Úgyhogy koffeinfüggőség, itt jövök!

Munka utáni móka
Nem tudom, hogy ez csak a HR-es lét velejárója, vagy esetleg más csapatok, más munkakörökben is ennyire fontosnak tartják azt, hogy a szerencsétlen munkatársak még munka után is össze legyenek zárva, de én azt vettem észre, hogy nálunk kifejezetten így van. A mi cégünknél elég nagy hangsúlyt fektetnek a csapatépítő programokra, és arra, hogy a kollégák ne csak eldolgozgassanak egymás mellett, hanem tényleg kedveljék és segítség egymást. Ez egyrészt egy szuper gondolat, másrészt viszont én jelenleg a hátam közepére sem kívánom az ilyen munkahelyen kívüli extra tevékenységeket, mert én alapból úgy jöttem ehhez a céghez, hogy dolgozni akarok, pénzt akarok meg tapasztalatot, és nem mást. Lehet, hogy ez csúnya dolog, de összeségében úgy érzem, hogy egyetem mellett bőven elég lesz heti 20 órában dolgozni, és nem lesz szükségem még plusz "időkitöltőkre", főleg, hogy nekem is megvan a saját szociális életem meg egyebem. Ettől függetlenül ezek a közös programok biztos kellemesek, én az első héten direkt elmentem egy sütögetésre és az egész mókás volt, de egyrészt borzasztóan időigényes is, ugyanis 4-től egészen 9-ig ott ültem egy majdhogynem teljesen random srác teraszán. A drága csapatom pedig különösen ügyel arra, hogy havi szinten meglegyen a megfelelő mennyiségű csapatépítés. Uhh.

Enni vagy nem (l)enni?

Ez a dolog hasonló a kötelező kávézáshoz, csak ez a drágább verziója. Csak az első héten, amikor összesen három és fél napot dolgoztam, ötször ettünk az irodán kívül, és én (majdnem) minden egyes alkalommal csak azért fogadtam el a meghívást, mert szerettem volna megfelelően beilleszkedni és megismerni a kollégáimat. Közben meg szívtam a fogam - kissé irónikusnak tartottam, hogy majdhogynem több pénzt elverek ott egy hét alatt, mint amennyit megkeresek. Persze ez erős túlzás, de a lényeg ugyanaz: a drága munkatársaim szeretik a hasukat, és szeretnek közben egymással beszélgetni. Ami nyilván természetes, de jobban örülnék neki, hogyha ezt a céges konyha keretein belül tennék. Sokszor egyébként ezt meg is teszik, de mindig van valaki, aki szeretne elmenni ide vagy oda, ebédelni vagy fagyizni, stb. Újoncként ilyenkor mindig extra csábító, hogy azonnal igent mondjak a meghívásra, mert egyébként ez tényleg egy remek lehetőség arra, hogy közelebb kerülj a munkatársaidhoz, csak mindemellett elég drága is. Reményeim szerint amint komfortosabban érzem magam az irodában, határozottabb leszek ezen a téren, mert ha nem, akkor fél keresetemet ott fogom hagyni a környező éttermekben. De akkor legalább lennének munkahelyi barátaim. 

Nagyon nyugat, nagyon modern
Mint említettem, egy multinacionális cégnél dolgozom, ami azt is magával vonzza, hogy az iroda és a cég teljes felfogása is elég nyugatias. Ezt most a szó legpozitívabb értelmében értem, mert többnyire nagyon élvezem ezeket a kis apróságokat, amik magukban alig tűnnek lényegesnek, együtt viszont nagyon is sokat számítanak. Nálunk például minden hónapban van egy "meglepetésnap", amikor az egész cég kap valami kis apróságot, valami kedvességet. Aztán ott van az is, hogy az összes tárgyalót híres emberekről nevezték el, az egész iroda letisztult és nagyon modern, valamint ide sorolnám azokat a random e-maileket is, amiket néha kapok irodai masszázs, vagy közös jógázás néven. Az ilyen és ehhez hasonló részleteket nem tudom pontosan hova tenni, de nagyon mókásnak tartom őket. Egyszer talán még a bátorságomat is összeszedem, és benevezek egy masszázsra.

Ezt a pár vicces tanulságot szerettem volna megosztani veletek. Remélem ti is ugyanolyan jókedvvel olvastátok, mint amivel én írtam őket. Ti dolgoztok valamit iskola mellett? Mennyivel másabb az a világ, mint az életetek többi része?