Tegnap már a saját ágyamban hajtottam álomra a fejemet, nem pedig a kis trebianói szobában, összetolt ágyakon, a tenger felől érkező szellő simogatásával. Ez egyrészt szomorú, mert ez a másfél hét igazán kellemesen telt, Olaszország pedig a szokásos módon gyönyörű volt, másrészt viszont be kell ismernem, hogy már hiányzott a megszokott kényelem, ami itthon várt rám - természetesen a szüleimmel együtt. Mindenesetre máris fáj a szívem a verőfényes napsütés és a mélykéken csillogó tenger miatt, különösen, ha kitekintek az ablakon a kopottszürke égre és vetek egy pillantást a rajta gomolygó esőfelhőkre.

De minden rosszban van valami jó, még ebben a pocsék időjárásban is: ilyenkor különösen jól esik végigfutni az ott született fotókon és emléken, kiválasztani a legjobbakat, és megosztani őket veletek. Ezért is ültem le megírni ezt az utazós élménybeszámolót, igyekezvén, hogy ne nyújtsam hosszúra, és csak a lényegről számoljak be nektek.

A nagy utazásunk hétfő reggel indult, egész pontosan hajnali négykor, mivel maga az út tíz-tizenegy órás volt, mi meg nem akartuk az egész napunkat elpocsékolni a kocsiban ülve. Igaz, még így is csak délután ötre érkeztünk Trebianóba, ami egy aprócska középkori város valahol a Ligur tenger mellett, Genovától nem messze. Egyébként egy dombon helyezkedik el, és olyan pici, hogy autóval be sem lehet hajtani, szóval a kocsit Trebiano előtt le kellett hagyni az út szélén. Eszméletlenül aranyos városka amúgy, csupa szűk utcácska, mindenhol különféle, színes virágokkal, és legalább két tucat macskával. Csak a ház előtt mindig megtalálható volt legalább három, és mind nagyon aranyos meg barátságos volt, szóval mindegyikkel össze is barátkoztam, közben pedig természetesen csomó képet lőttem róluk.

Maga a szállás egyébként nem volt nagy szám, a zuhanyzótól például egyenesen idegbajt kaptam, mert egyszerűen borzalmasan működött, és képtelenség volt langyos vízben zuhanyozni: vagy leforráztad magad, vagy jéggé fagytál. Azért túl lehetett élni, de hazaérve óriási megkönnyebbülés volt beállni a kellemes vízzuhatag alá. 

Strandolni a közeli Lericibe jártunk le, ahol gyönyörűszép tiszta volt a víz, és kellemesen homokos a part. Nagyjából minden második napunkat a tengernél töltöttük, egész nap csak kint feküdtünk a napon, olvastunk vagy kártyáztunk, meg természetesen fürödtünk. Úszni sajnos nem sokat úsztam most - pedig imádok a tengerben úszni -, mivel senki nem volt nagy partner benne, csupán egyszer tettem meg egy jelentősebb távot a barátommal, azt is úgy, hogy szinte már könyörögtem neki. Azért még ennyi is jól esett. 

Péntekig egyébként nem sok érdekeset csináltunk, csak elhelyezkedtünk és körbenéztünk Lericiben, egy alkalommal pedig ellátogattunk a carrarai márványbányába. Nem volt nagy élmény, mivel a 30 eurós túrát nem fizettük be, de azért érdekes volt látni, hogy már az ókori rómaiak is bányásztak itt.

Pénteken aztán kirándultunk egyet Pisába, mivel a barátom nővérének a gépe oda érkezett kilencre, szóval ígyis-úgyis ki kellett volna menni értük. Én a szüleimmel egyszer már jártam Pisába, de ezúttal sikerült kicsit részletesebben is megcsodálnom az olasz várost, mivel egész nap ott sétálgattunk. Természetesen a dómot és a ferde tornyot is megnéztük, sőt, mivel volt rá jegyünk, utóbbira fel is másztunk, ami még számomra is újdonság volt.