Előttem és utánam. Cudar egy hetem volt, valahogy minden összejött, és bár voltak azért szép pillanatai, inkább nem ismételném meg soha. A végletekig kifárasztott az utóbbi pár nap, és még csak azt sem tudom igazán megmondani, hogy mégis mi volt az, ami ennyire leszívta az életerőmet. Talán az volt a legnehezebb, hogy a legjobb barátnőm és a barátom is egyszerre mentek el gyólyatáborba, és egy ideig egyikükről sem hallottam sokat. Ezt pedig meg is értem, hiszen az embernek egy ilyen fontos eseménykor nem az a legfontosabb dolga, hogy a telefonját bújva másokkal beszélgessen, úgyhogy a racionális énem igazán nem akarta magát rosszul érezni emiatt, de az érzelmileg instabil, nőiesen gyengéd énemre ez nem volt valami nagy hatással - ő bátran szarul érezte magát. Mondjuk erre biztos az is rájátszott, hogy épp a hónap azon bizonyos szakaszában voltam, ilyenkor azért én is érzékenyebb vagyok. 

Plusz fizikálisan sem voltam a toppon, hála a hirtelen rámtörő görcsöknek, fejfájásnak, és a fél napig tartó, misztikus torokfájásomnak, ami bár jött és ment, azért nem volt kellemes. Családi probléma is akadt bőven, a nagymamám sajnos napról napra rosszabbul van, anya pedig egyre kevésbbé győzi ezt. Vannak napok, amikor szinte látom, ahogy édesanyám összetörik, de másnapra valahogy mindig összeszedi magát - és ilyenkor azon gondolkodom, félve és óvatosan, hogy vajon meddig képes ezt csinálni. Meddig képes nézni, ahogy az anyukája leépül, elenyészik? Meddig bírja a folyamatos aggódást és rohangálást? Őszintén nem tudom. 

De azért nem csak csupa rossz volt ez a hét. Hogy valami jót is mondjak, kedden megnéztük a Rossz anyák című filmet két nagyon kedves barátnőmmel, akikkel már rég találkoztam, szóval igazi boldogság volt őket újra látni. Szerdán pedig jól bevásároltunk anyuval, aminek nyomán született egy haul post is. 

Szóval valahogy túléltem ezt a hetet, sőt, a barátom és a barátnőm is, ráadásul mindketten nagyon jól érezték magukat, aminek nagyon örülök. Sokat gondoltam rájuk, bár őszintén megvallva, a barátomért annyira nem aggódtam, hogy hogyan illeszkedik be vagy mi lesz vele, mert ő szociálisan sokkal nyitottabb, könnyen barátkozik. Mondjuk én sem vagyok lehetetlen eset, csak a kezdeményezéssel vannak még problémáim, de ezeket majd igyekszem legyőzni a gólyatábor alatt.

Egyébként ha már gólyatábor. 31-én indul a PPK-expressz (és ezt nem én találtam ki, ők hívják így), a Keletiből indulunk reggel, de hogy hova, az továbbra is titok. Ami kicsit idegel, de sebaj. Majd csak kikötünk valahol, ahol remélhetőleg még a májamat sem akarják eladni. Vasárnap fogunk visszaérkezni Budapestre, és onnantól kezdve aztán nincs megállás, ötödikén beiratkozás, kilencedikén évnyitó, a kettő között pedig gólyahét, csak hogy minden napra jusson egy kicsi.

Egyébként maximálisan izgatott vagyok, és mindez, amit leírtam, nagyon jól hangzik, de azért ott van az a kis hang valahol az agyam hátsó felében, ami állandóan aggódik és fél, és minduntalan azt súgja nekem, hogy ez most azért nehéz lesz. Én pedig nem vagyok abszolút hülye, hogy letagadjam ezt - mert az, ami rám vár, az egyetemi lét és a budapesti élet, az eszméletlen sok változással és újdonsággal fog járni. Ez persze nem gyökerestül rossz, hiszen mindenki ismeri a bölcs közhelyt, hogy a változás jó, és tényleg az is, de azért ezzel a változással meg is kell bírkózni. Az embernek hozzá kell szoknia az újdonsághoz, rá kell érezzen arra, hogy ez egy más élet, másféle emberekkel és körülményekkel. 

Ez pedig néhol sajnos küzdelmekkel, nehézségekkel jár. Én ezt be merem ismerni magamnak, ahogy azt is, hogy a sok izgalom és boldog várakozás alatt félek. Félek, hogy hogyan fogok teljesíteni az egyetemen, mennyire fogok odailleni, és hogy mennyire fogom szeretni azt a közeget. Félek, hogy miként fogok együtt élni három másik lánnyal, egyedül és (többé-kevésbbé) önállóan. Félek, hogy miként fogja ez az egész befolyásolni a kapcsolatomat, hogy mikor lesz egymásra időnk, és hogyan. Félek az új várostól, és félek attól, hogy mindent, amit 19 éven keresztül ismertem és szerettem, most a hátam mögött hagyok. 

Tudom, hogy lesznek pillanatok, amikor borzalmasan fog hiányozni ez a ház, ahol most kellemesen bekuckózva, a laptopommal az ülemben ücsörgök, és tudom, hogy lesz, amikor a szüleim és a kiskutyám hiánya is marni fogja a szívemet. Mindent összevetve szerettem ezt az életet, és még most is őrülten szeretem. Hiába is tagadnám, ragaszkodom hozzá. Fájni fog az elszakadás.

Ugyanakkor azt is érzem, hogy kinőttem ezt az életet. Tovább kell lépnem, mennem kell előre az én saját kis utamon, amit én választottam magamnak, és amin én is kell járjak, egyedül. Azért remélem, hogy a barátaim és a szeretteim is figyelnek majd a távolból, kísérnek majd, és velem együtt járják tovább útjukat. Sokat köszönhetek nekik, és még nem állok készen arra, hogy elengedjem a kezüket. Talán soha nem is leszek erre kész - az elengedésben igazán rémes vagyok.

Szóval ne haragudjatok ezért az érzelmi katyvaszért, nehéz számomra ezzel a sok ellentétes érzéssel megbékélnem, főleg, hogy azok ilyen erősek. Azt hiszem, egészen csupán akkor fog sikerülni, amikor már beleszokom az új mindennapjaimba. Akkor már látni fogom, hogy miként idomul a budapesti lét a én életemhez, és fordítva.

Kívánjatok nekem sok szerencsét, és szorítsatok, hogy minden jól menjen! Szükségem lesz a jókívánságaitokra.